Demokratikus-e a problémamegoldás?

 

D é n e s T a m á s matematikus-kriptográfus  

e-mail: tdenest@freemail.hu

 

 „Mívelt népben mindenki mindenkinek szolgál,

 kiki a maga helyén azt csinálván, ami neki

 és mindenkinek hasznos.”

Jan Amos Komensky

(Comenius 1592-1670)

 

X úrnak nagyon fáj a foga, hát elmegy a fogorvoshoz. Mivel X úrnak annyira fáj a foga, hogy beszélni sem tud, a fogorvos kénytelen megelégedni azzal az információval, hogy X úrnak valamelyik foga fáj.
A beteg fog kiderítésére a legdemokratikusabb módszert választva, behívja a rendelőben található összes asszisztensét és kollégáját, majd megkéri őket, hogy szavazzanak, vajon X úrnak melyik foga fáj?
Igen demokratikus módszere szerint, ezután a legtöbb szavazatot kapott fogat fogja kihúzni. Talán nem csoda, ha X úr nem várta meg a szavazás végeredményét!

 

Káosz országban igen kaotikus a közlekedés. Kerül amibe kerül, ezt a problémát mindenképpen meg kell oldani. Mivel minden ember -a gyerekektől az öregekig- részt vesz valamilyen módon a közlekedésben, igazán demokratikus módszerként, népszavazással döntenek a KRESZ szabályokról. Talán nem csoda, ha ezután kiürül az ország!

 

Vajon, ha mindenki járt iskolába, akkor mindenki jó tanár lehet?

 

Vajon, mindenki aki játszik, alakíthatja a játékszabályt?

 

És most egy nem költői kérdés: Az érintettség mindenképpen alkalmassá tesz a jó döntésre?

 

A döntéselmélet alaptétele: Jó döntéseket hozni csak megfelelő, és elegendő ismeret birtokában lehet! Vagyis megfelelő döntést, a megfelelő helyen lehet csak hozni.

Ha tehát egy (nép)szavazás valamely konkrét (speciális ismereteket igénylő) problémára vonatkozik, főleg ha a szavazók kompetenciája (a döntéshez szükséges ismeretekkel való rendelkezése, szakértelme) nem teljeskörű (ami több millió ember esetében igen valószínű), akkor a szavazás eredménye semmiképpen nem alkalmas arra, hogy jó döntés szülessen.

 

Arnold Kaufmann, akit a döntéselmélet, a döntés előkészítés tudományának egyik atyjaként tartanak számon, már 40 évvel ezelőtt megjelent, The Science of Deceison-making an introduction to praxeology című (magyarul megjelent 1975-ben, A döntés tudománya címmel) könyvét annak szentelte, hogy felhívja a döntéshozók figyelmét, hogy döntéseik meghozatalában célszerű igénybe venni a tudomány minden erre alkalmas eszközét:

„A modern világ bonyolultsága egyike azoknak a legkevésbé magától értetődő tényezőknek, amelyek megnehezítik a döntéseket az emberi cselekvésben. Többé-kevésbé fel vagyunk készülve arra, hogyan éljünk e bonyolultság közepette. Amint azonban a körülmények olyan döntésekre kényszerítenek, amelyeknek következményeit fontosnak tartjuk, azonnal elkezdődnek a nehézségek. Ilyenkor ráébredünk, hogy a komplex problémák megoldásánál mennyi cselekvési lehetőség van, hogy nem kielégítő a preferencia egyszerű leszögezése sem. …Gyermekeink hamarosan megismerkednek azokkal a modellekkel, amelyek segítenek megérteni a világ mechanizmusát, bármilyen társadalmi csoport tagjaivá is lesznek. … És akkor talán ez a veszélyes és izgató világ, amelyet mi előre látunk, sokkal könnyebben szabályozható lesz, mert érthetőbbé válik.”

 

Be kell vallanunk, hogy az elmúlt 40 évben nem vált valóra A.Kaufmann víziója. Mi vagyunk azok a „gyermekek”, az a jövő, akikre látnoki gondolataiban hivatkozott. És íme, a ma felnőtteinek egy jelentős része, egyáltalán nem ébredt rá, hogy a bonyolult döntések meghozatalánál egyáltalán „nem kielégítő a preferencia egyszerű leszögezése”, azaz a nagy társadalmi szintű döntéseket nem lehet statisztikai köntösbe öltöztetett érzelmi alapokon meghozni.  

 

Pólya György matematikusként a heurisztikus problémamegoldás matematikai leírásának megalapítója, majd az egész világon elterjesztője, tanítója volt. A problémamegoldás iskolája című könyvét a világ szinte összes nyelvére lefordították, amelyben a problémamegoldás elsőszámú törvényét így fogalmazza meg:

„A probléma megfogalmazása fél út a megoldáshoz.”

 

A fenti gondolatokkal igyekeztem Pólya György eme útmutatását követve megfogalmazni a problémát. Próbáltam az út második felének megtételéhez is fogódzókat találni több kötetes munkáiban, de a (nép)szavazást, mint problémamegoldási módszert sehol nem említi. Igaz, nem is kecsegtet univerzális, minden problémára alkalmazható megoldásokkal, de megmutatja, hogy a probléma megfogalmazásától a megoldásához, még sok-sok, valódi ismeretek alapján szigorúan számbavett döntési alternatíván keresztül vezet az út. Márpedig a nagy társadalmi és gazdasági rendszerek átalakítása igazán bonyolult problémának tekinthető. Ha tehát a demokrácia alapvető ismérveként tartjuk számon a (nép)szavazást, akkor ki kell mondani, hogy a társadalmi méretű problémák megoldása nem demokratikus műfaj.

 

De, … ha már a 40 évvel ezelőtti gyermekek (vagy éppen akkortájt születettek) nem nőttek fel ezekhez a gyönyörű társadalmi szintű döntési problémákhoz, gondoljunk arra, hogy mi magyarok, akik mindig büszkélkedünk az átlagosnál bőkezűbben megáldott szürkeállományunkkal, az egy főre eső Nobel díjasaink számával, … vajon meg is értjük őket? Szentgyörgyi Albert mondta az utolsó Magyarországon készült interjújában: „A természet mindig jól válaszol, csak jó kérdéseket kell feltenni neki.” Csodálatos ez a gondolat!

Vajon, ha a „természet” helyére, a politika természetes táptalaját alkotó, így minden fontos kérdésben hivatkozott társadalom, nép, nemzet kifejezések bármelyikét helyettesítjük, a csodálatos gondolat nem marad igaz?

 

 

Budapest, 2008-2016. ... ???