Már régen tudom, hogy egyszer meghalok, … hát úgy döntöttem, hogy addig élek.
--------------------- Vagyis belém ivódott a klasszikus mesék záró gondolata, ami így szól: "Addig éltek míg meg nem haltak."

Már régen tudom, hogy az igazi bölcsességek a mesékben találhatók. Azokban a mesékben, amelyeket sok-sok gyermekgeneráció hallgatott elalvás elõtt, mert anya vagy apa akármilyen fáradtan is, el nem mulasztotta, hogy mesével duruzsolja álomba gyermekeit.
Sokszor maga is elbóbiskolt mesélés közben és csak arra kapta fel a fejét, hogy a gyermekek kórusban kérték: "Papa (mama) mesélj még!"
Pedig a gyerekek már régen betéve tudják a meséket, így hát inkább õk mesélhetnének a felnõtteknek.
De a felnõttek már régen mese nélkül alszanak el, amint a munkától (vagy éppen a munkanélküliségtõl) fáradtan bedõlnek az ágyukba. Ezért, mióta tévé, videó, internet tölti be a lakásokat és nem könyvek, ... mese helyett csak ennyit mondanak a szülõk: "Nézd a tévét (videót, internetet)! … de legkésõbb 1 óra múlva aludj el!"

Már régen tudom, hogy az igazi mesék nem gyerekeknek, hanem Antoine de Saint-Exupéry fogalmát kölcsönözve, "fölnõttek"-nek íródtak. Vagyis "olyan felnõtteknek, akik már nem emlékeznek arra, hogy õk is voltak gyerekek."

De a gyerekek, ellentétben a fölnõttekkel, még értik a meséket, akkor is, ha nem tudják elolvasni, ... ezért a felolvasást rábízzák azokra, akik tudnak olvasni … és cserébe elnézik nekik, hogy nem értik amit olvasnak.

Az "addig éltek míg meg nem haltak", csak a fölnõttek számára egyszerû és magától értetõdõ bugyutaság, hiszen nekik természetes, hogy addig élünk, amíg meg nem halunk. Az igazi felnõtt, aki még megõrzött valamit a gyermeki, világra nyitott gondolkodásból, pontosan érti, hogy ez a záró fordulat, azt a mély bölcsességet igyekszik sugallni, hogy "amíg meg nem halunk, addig élni kell"!
Vagyis élvezni az életet, megélni amit csak lehet, megélni az (együtt)gondolkodást, az (együtt)érzést, a kérdezés és a válaszolás örömét, ... nem fohászkodva várni egy másik világot, amelyben mindenrõl egy "feljebbvaló" gondoskodik, így aztán egyszerûen (vagy inkább együgyûen) szép és felhõtlen lesz az a más világ.

Már régen tudom, hogy a mesék csodái a gyermekek fantáziájában nem keverednek a valósággal, mégis egyfajta mintául szolgálnak. Ami aztán késõbb értelmet ad az emberi életnek, mert érezhetõvé válik az a mérhetetlen különbség, ami a lehetséges és a (szinte) lehetetlen között húzódik.

A gyerekek tudják, hogy óriások csak a mesékben vannak, mégis szeretnének óriások lenni. Értik, hogy a való életben nincs három kívánság, mégis szeretnék, ha "hipp-hopp, ott lehetnék ahol akarok", vagy a "terülj-terülj asztalkám" varázsigére mindenféle finomsággal megtelne az asztal.

Már régen tudom, hogy a gyermeki gondolkodás komolyan hiszi, hogy "a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését", míg a fölnõttek erre már tényleg csak legyintenek. A gyermeki fantázia még komolyan hiszi, hogy a gonosz boszorkány, a hétfejû sárkány legyõzhetõ, a kegyetlenkedõ királyt, vagy éppen Döbrögit akár háromszor is meg lehet verni, ha ügyes, okos, furfangos a "kis ember".

A mesék csodái nyitják meg a gyermeki elmét a világra, a gondolkodásra, a megértésre és alakítják ki azokat a személyiségjegyeket, amelyek késõbb felnõtt valóságként mûködnek.

Hacsak … idejekorán a fölnõttek a türelmetlen meg nem értésükkel, a "társadalmi szocializáció" szent zászlaja alatt, be nem zárják a gyermeki elmét, a "ne kérdezz butaságokat", "ilyet nem szabad mondani", "te ezt még nem érted, … majd ha nagy leszel", stb. gondolkodási karámba.

Amíg a gyermekeim kicsik voltak, nekik meséltem, hogy ne legyen belõlük soha fölnõtt.

Már régen tudom, hogy egyszer meghalok, … hát úgy döntöttem, hogy addig élek.
De most már a fölnõtteknek mesélek, … talán megértik, hogy egyszer õk is voltak gyerekek, így aztán megeshet, hogy egyszer (talán) a gyerekekbõl már nem "fontos" fölnõttek, hanem NAGYON EGYSZERÛ EMBEREK lesznek!

(T.Dénes Tamás)