Világválság vagy a társadalmi struktúrák válság

 

Dénes Tamás - Farkas János

 

 

 

A COMITATUS folyóirat 2009. július-augusztusi, XIX/7-8. 182. számában jelent meg Dr. Csalogovits István: Státusz és szerződés című vitaindító tanulmánya. E közlésnek az volt a célja, hogy a lap járuljon hozzá a közösségi autonómiák növeléséhez, a központi államhatalom, a hierarchiák jelentőségének csökkentéséhez, a szerződés szabadságának érvényesüléséhez. A téma rendkívüli jelentősége és aktualitása miatt a COMITATUS szerkesztősége 2009. június 9.-én vitát szervezett, amelyet Csite András vezetett le. Felszólaltak Fleischer Tamás, Pálné Kovács Ilona, Szegvári Péter, Dénes Tamás, Mandel Miklós, Zongor Gábor és természetesen a vitaindító cikk szerzője, Csalagovits István. A folyóirat a vitaindító tanulmányt, a szerkesztőségi vita jegyzőkönyvével együtt publikálta a fent említett számában, amelyhez még Oláh Miklós fűzött, - időhiány miatt el nem mondott - írásos gondolatokat. Ezt követően a lapban Csalagovits István publikálta Reflexiók a "szerződés vagy státusz" vitáról című 15 oldalas anyagát, amely a vitaindító anyag téziseihez fűzött további kiegészítéseket. A folyóirat ezen számában az alábbiakban közölt hozzászólásunkon kívül, még Bogár László, Szegvári Péter, Oláh Miklós hozzászólásai jelentek meg.

 

Vitaindító tanulmányában Csalogovits István alapvető problémát vet fel. Azt állítja, hogy amit ma gazdasági és pénzügyi világválságnak látunk, az valójában az alkotmányosságok „globalitásának” paradoxonjaira vezethető vissza. Csalogovits világos gondolatmenetét csak árnyalja azon megállapítás, hogy az alkotmányok mindig konkrét társadalmakhoz, társadalmi struktúrákhoz rendelhetők, így az általa jelzett paradoxonok gyökerei mindig a társadalmi struktúrákban keresendők. Állításunk tehát: a válság alapvetően strukturális válság. Erről fejtünk ki hozzászólásunkban néhány gondolatot.

 

 

1. Féloldalas Alkotmányok

 

Bruno Latour Sohasem voltunk modernek c. könyvében (Osiris, Kiadó, Budapest, 1999) már felveti a modern alkotmányozás alapvető problémáit. Ő azt kifogásolja, hogy a természeti világ és a társadalmi világ közötti modern választóvonal is alkotmányossági jellemzőkkel bír. Szerinte a kettős szétválasztás kettős ontológiai megkülönböztetésnek látszik. De mihelyt felvázoljuk a szimmetrikus teret, és ezáltal helyreállítjuk a természeti és a politikai hatalmak szétválasztásának közös értelmét, megszűnünk modernnek lenni. Azt az alapvető szöveget, amely ezt az értelmet és ezt a szétválasztást meghatározza, alkotmánynak nevezzük. Latour szerint még nincs megírva a teljes alkotmány, amely egyszerre foglalná magában az emberek, a dolgok, a társadalom, a természet, az ún. hibridek jogait. Boyle a légpumpával az ember által teremtett dolgok, Hobbes a Leviatánnal az állam és a társadalom társadalmi szövetségét kezdeményezték. Kettejük vitájában Hobbes a Politikai Testet, Boyle pedig a Laboratóriumot képviseli, amely egyfelől a hatalomról (képviseletről, szuverénről, szerződésről, tulajdonról, állampolgárokról) szól, másfelől a természetről (kísérletről, tényről, bizonyítékokról, munkatársakról), azaz a tudományról beszél. Ennek a kettős terméknek kell az Alkotmányban kifejezésre jutnia. „Sem tudományos tudásunk, sem társadalmunk felépítése, sem a társadalmunk s tudásunk kapcsolatára vonatkozó hagyományos álláspontok nem lesznek többé magától értetődőek. Miután felismertük tudásunk formáinak konvencionális és mesterséges státusát, olyan helyzetbe kerültünk, hogy megérthettük: mi vagyunk felelősek, és nem a valóság, azért, amit tudunk. A tudás, ugyanúgy, ahogyan az állam, emberi cselekvések terméke.” (Shapin és Schaffer, 1985.)

 

Ha megértjük Hobbes és Boyle egyidejű teljesítményének szimmetriáját, látjuk, hogy ők ketten egy olyan modern világot találnak fel, amelyben a dolgoknak a laboratórium mint közvetítő általi reprezentációja végleg el van választva a polgároknak a társadalmi szerződés mint közvetítő általi reprezentációjától. Itt található a modern paradoxon gyökere – mondja Latour. Ha a hibrideket tekintjük, csak a természet és a kultúra keverékeivel van dolgunk. Ha a purifikáció gyakorlatát, (amikor a mesterséges konstrukciók minden emberi konstruálásnak ellenállnak), akkor a természet és a kultúra teljes elválasztásával szembesülünk.

 

Latour ahhoz a következtetéshez jut el, hogy a modern társadalmak Alkotmányának csak a fele van megírva, a másik fele (a Dolgok, a hibridek Alkotmánya) még nincsen. Ezt a fejtegetést azért hoztuk be a szövegünkbe, hogy analógiát lássunk a Latour- és a Csalogovits-féle megközelítések között. Utóbbi szerzőnk azt állítja, hogy a kelet-európai társadalmak Alkotmányai ugyancsak paradox „tákolmányok”, mert rendszerszervezési és hálózatfejlesztési kontárság miatt státuson és nem szerződésen alapulnak. Csalogovits tehát a Hobbes által bevezetett „politikai testet” látja kettévágottnak. A felülről vezérelt Alkotmányok unitárius jellegűek, azaz a régiókra ráerőltetettek. Felülről viszont nem lehet alkotmányozni, mert ez centralizált és monopolizált helyzetbe hozza a hatalom képviselőit. Ezzel szemben az igazi Alkotmányok alulról épülnek fel, a regionális parlamentek adófelajánlással hozzák létre és tartják el a szövetségi államot és a parlamentek kétkamarások.

Csalogovits kimutatja, hogy Közép-Kelet-Európában Magyarországnak volt egyedül föderális alkotmánya valaha, de amelynek előnyeit nem sikerült elfogadtatnia a területén élő – és föderális alapon elvben megszervezhető – más nemzetekkel és nemzetiségekkel. A II. Világháború után pedig a föderális alkotmányokkal rendelkező nyugati győztes hatalmak  abban voltak érdekeltek, hogy a globális hatalmi egyensúly miatt meghozott békediktátumban (Jalta) a térségben státuszon nyugvó unitárius alkotmányokon nyugvó államok szülessenek. Csalogovits szerint: „A bajok gyökere az, hogy fel sem vetődik sehol, hogy az abszolút koordináta rendszerek nemcsak a fizikai univerzumban tűntek el már több mint száz éve, hanem el kellene tűnniük a társadalmi létezést biztosító „alkotmányos” statútumok közül is.”

Ebből az abszolút koordinátarendszereken alapuló alapkonstrukcióból fakad szinte minden további problémánk és válságjelenségünk, függetlenül attól, hogy rendszerváltás előtt vagy után vagyunk-e. A társadalom alapszerkezete, alapstruktúrája, az ezt kifejező Alkotmány ugyanis eleve „félre lett gombolva.”

Vagyis az abszolút koordináta rendszerek helyett, az egyedi társadalmak egyedi vonatkoztatási struktúráit kell az alkotmányozás alapjaiként kezelni. Így az abszolút alkotmányozási alapelvekre a társadalmi struktúrákat tükröző relatív alkotmányok építhetők.

 

2. Világgazdaság = véges összegű játék

 

Csalogovits szerint: „A birodalmi hagyományokból táplálkozó kontinentális Európa, a státus vagy szerződés, nemzetállam, vagy belső régiókból felépülő államok föderális szövetsége, konföderációja általában és eredendően, a „státus” vagy „szerződés” választása során a „státus” primátusát, az abszolút szuverenitást, a nyílt vagy rejtett és ideologizált „abszolút demokráciák” decentralizációt hirdető, de centralizációra épülő jogrendjét és unitárius alkotmányosságát választotta. … a kontinentális szerkezetű, centralizált államigazgatási rendszereket egyaránt, sokkal inkább veszélyezteti a centralizált redisztribúciós rendszerek működése miatt a válság. Inkább, mint a föderális berendezkedésű „szerződésre és társadalmi szerződésre” épülő, „osztott intelligenciájú” informatikai és irányítási hálózatokra épülő, amerikai vagy nyugat-európai regionális entitásokat.”

 

Miután a mai válság világjelenség, ezért nem lehet minden baj forrásának tekinteni az unitárius Alkotmányokat. A föderális, szerződésen alapuló Alkotmányokkal rendelkező országok sem úszták meg a világválságot. Sőt, a dominó effektus elsősorban éppen az „osztott intelligenciájú irányítási hálózatokra épülő regionális entitások”-tól indult el és onnét gyűrűztek be a világ más részeire. Mindenesetre állíthatjuk, hogy a világgazdaságból (véges összegű játék lévén) természeti, vagy gazdasági katasztrófa nélkül nem tűnhet el pénz (főleg nem napok alatt). A hirtelen „pénzhiányra”, látszólagos összeomlásra, pontosan a fejlettebb informatikai hálózatok virtuális világa ad lehetőséget, amely Csalogovits érvelése szerint éppen a fejlettebb „társadalmi szerződésre” épülő „osztott intelligenciájú” társadalmakra jellemző.

Eme nem lényegtelen ok-okozati nézetkülönbség ellenére, következtetéseink mégis összecsengenek, amelynek lényege, hogy a jelenlegi világválság tehát nem gazdasági válság, és főleg nem pénzügyi válság. Hiszen a világgazdaságban 2008 ősze előtt semmiféle katasztrófa nem következett be. A jelenlegi válság, a globalizáció cérnaszálán függő sérülékeny biztonságának, bizalmi és informatikai rendszerének dominószerű összeomlása. A világpiacon tehát pontosan annyi pénz van, mint előtte, csupán a bizalmi manipulációk miatt a rendszer működése drasztikusan lelassult. Az általunk – egy hamarosan megjelenő közös könyvünkben kifejtett[1] - struktúra-működés kölcsönhatás törvénye alapján azonban kimondhatjuk, hogy alapvető strukturális átalakítással a működés ugrásszerűen megindulhat.

 

3. A hierarchikus rendszerek felépítése

 

Csalogovits szerint: A hierarchikus rendszerek, a feudális, hűbéri rendszerek és általában a monopol struktúrák rendezési elve … Ennek ellentéte a „szerződésre” épülő, föderális rendszer, amely az egyenlő rangú partnerek közötti hatalommegosztásra, a gyűrűs hálózati kapcsolatokra, cserére és kölcsönös bizalomra épül. A valódi irányítási, államigazgatási rendszerek komplexek, azaz mindkét típuselemből tartalmaznak valamennyit.”

A hierarchikus rendszerek elmélete alapján ismert, hogy a hierarchiát egy vagy több rendezési reláció generálja. Ezek a relációk absztrakt értelemben mindenképpen formális, vagy informális „szerződéseknek” tekinthetők. Tehát nem a szerződés ténye, hanem a relációk tulajdonságai szabják meg a társadalmi struktúra hierarchia fokát.

Minden rendszer struktúrája rendelkezik hierarchikus vázzal. A rendszerek struktúrái tehát mindenképpen valamilyen mértékben hierarchikusak, amit egy jól definiálható mutatóval mérünk. Ha ez a mutató magas értéket vesz fel, akkor a rendszer nagyon hierarchikus. Az irányítás és döntéselméletből tudjuk, hogy egy bonyolult rendszer (ilyen például a társadalom) működése akkor a leghatékonyabb, ha a vezetési alrendszere hierarchikus, de a hierarchikus szintek száma nem túl nagy.[2] Sajnálatos, hogy ez az alapvető jelentőségű vezetéselméleti tétel nem csak a közfelfogásban, de a társadalomtudományokban is háttérbe szorult, mivel a hierarchia fogalmához a „diktatúra” társult.

 

 

3. Lao Ce bölcselete a keleti filozófiák többértékűségében rejlik

 

Csalogovits szerint: „A Lao Ce idézet logikai tartalma és megfogalmazása a mai, „modern” stílusú, pragmatikus igazságokhoz viszonyítva: paradox.  Az euró-atlanti, pontosabban az európai „kontinentális” racionalitás, … a római jogra épülő, „birodalmi” francia és porosz államelmélet, valamint a kartéziánus etika követőinek szempontjából vizsgálva paradox. De ha paradox, akkor ugyanezen doktrínák szerint káros és kezelhetetlen is. … az európai civil kurázsi igazságfogalmának határain, amely rendszer viszont belülről, a római jog axiomatikája felől nézve „tiszta” és ellentmondásmentes, mivel önmagán belül, abszolút (vagy annak látszó) humanitárius igazság.”

 

A Csalogovits által kitűnően jellemzett európai gondolkodás „racionalitása”, „tiszta, ellentmondásmentes” és „abszolút” volta, nem más, mint a maximális kompromisszumképtelenséget megtestesítő dichotom (kétértékű, fekete-fehér) logikán alapuló gondolkodásmód. A dichotom európai gondolkodás (és gyökereinél fogva az USA is ideértendő) magában rejti az állandó konfliktusokat, hiszen a vitákban alig van kompromisszumra lehetőség.

Ha a sakktáblán csak fekete és fehér mezők vannak és egy mezőn csak egy bábu állhat, akkor a másik játékosnak nincs módja (a kompromisszumot jelképező) „szürke” mezőre lépni. Tehát ki kell ütnie a másik bábut, ha azonos mezőre akar lépni! Hiszen a dichotom gondolkodási és érvelési séma mindössze annyit enged meg: ha nem fehér, akkor fekete. Vagyis, vagy az én állításom igaz, vagy a tiéd. Vagy én fogadom el a tiédet, vagy te az enyémet. Azaz nincs valódi kompromisszumra mód.

Vegyük tehát észre a Lao Ce idézetben, a nem dichotom fogalmak végtelen strukturális lehetőségeit. Nem ellentétpárok szűk ketrecébe zárja a döntési lehetőségeket, hanem strukturális változatosságot kínál, ami módot ad a kompromisszumok széles tárházának alkalmazására. A „kiszélesedik”, a „megerősödik”, a „gyenge”, az „erős”, a „lágy” és „kemény”, mind-mind olyan relatív fogalmak, amelyekhez számtalan kvantitatív érték (metrika) rendelhető. Ez igazi lehetőséget kínál a kompromisszumra. Nem véletlen tehát az EU alkotmány létrehozásának kudarca, hiszen eme dichotom gondolkodásmód még a nemzeti alkotmányok megalkotását is megnehezíti, nemhogy az egymástól egészen különböző gyökerű kultúrák mindenki számára elfogadható szintézisét. Vegyük észre, hogy a jelenleg világgazdasági világválságnak nevezett jelenség mélyén nem alkotmányozási problémák rejlenek, mivel bármely alkotmány egy társadalmi alapszerződés, amely éppen az adott társadalom gondolkodásmódját és logikai, etikai rendszerét tükrözi.

 

 

4. Az állam mint a társadalom vezetési alrendszere

 

Csalogovits szerint: „Az állam és egy benne élő társadalom számára, amikor a „státus, vagy szerződés” kérdése, mint alternatíva megjelenik és tudatosul, akkor az alkotmányosság kérdésében felvetődő elsődleges alternatívát kell eldönteni, azaz azt, hogy unitárius vagy föderális alkotmányt akar-e saját magának.”

Rendszerelméleti megközelítésben mindenképpen a „társadalom” a befoglaló rendszer, amelynek az „állam” a vezetési alrendszere. Vezetési alrendszerre ugyanis minden célvezérelt rendszernek szüksége van. Az élő rendszerek, így az emberi társadalom is ilyen. A leghatékonyabb vezetési struktúra a kevés szintű hierarchikus struktúra.

Mivel jelenleg Magyarországon a fentiekben jellemzett abszolút dichotom gondolkodás uralkodik, így nincs kompromisszumra lehetőség. Tehát az egyetlen kivezető út, a teljes politikai elit lecserélése és új vezetési alrendszer létrehozása. Ezt egy föderális, alulról, regionális alapokon építkező és társadalmi szerződésen alapuló Új Alkotmány tenné lehetővé.

A társadalmi változások törvényeit ismerve, természetesen ez rövid idő alatt kivitelezhetetlen, tehát egyetlen lehetséges megoldás a dichotom, kompromisszumképtelen gondolkodásmód lecserélése a strukturális változatosságra, nyitottságra. Azonban a tudati átalakulás éppen a társadalmi változások leglassúbb folyamata. Akkor a sakk-hasonlatnál maradva, sakk-matt helyzetbe kerültünk? A hagyományos dichotom gondolkodás szerint: igen.

 

Az előzőkben megemlített könyvünkben bevezetjük a multistrukturálódás SM (Structure Memory) modelljét. Ennek lényege, hogy egy struktúra befogadóképessége a telítettségével (sűrűségével) írható le. A rendszer->elem átmenet törvényével kimondjuk ugyanis, ha egy adott multistruktúra további változásra képtelenné válik az adott szinten, akkor egy magasabb struktúraszint eleme lesz és a fejlődés (a változások speciális folyamata) ezen a magasabb szinten folytatódhat tovább. Érthető módon a társadalom a legkomplexebb rendszer, azaz multistruktúra. Amikor azt mondjuk, hogy a jelenlegi válság strukturális válság, akkor egyben azt állítjuk, hogy a társadalmi szervezet jutott krízisállapotba. Ez a kifejezés ugyanis a társadalmi struktúra szinonimája. A társadalmi struktúra pedig az emberi lényeket összekötő társadalmi kapcsolatok komplex hálózata. Az emberek közötti érintkezési viszonyok, alá-fölérendeltségük, azaz hierarchizáltságuk, gazdaságban, közéletben kialakult kapcsolataik stb. alkotják a társadalom szervezetét. Amikor Csalogovits az unitárius Alkotmányból vezeti le az állam, a kormányzat és a területi közigazgatás mai problémáit, valójában hasonló jelenségekre utal. Az emberek, társadalmi csoportok, politikai pártok stb. mind hierarchikus piramiselven épültek fel idáig. Egy föderális szemléletű Alkotmány, amely új társadalmi szerződésen jöhetne létre – elvileg más társadalmi szerveződési kereteket, azaz a demokratikus társadalmi struktúra kereteit kínálhatná fel.

 

Meggyőződésünk, hogy társadalmunk vezetési alrendszere a jelen szinten fejlődésképtelen, vagyis új, - közösségi természetű - társadalmi formációra van szükség. Ebben a jelen politikai elit csupán „elem”-ként funkcionálhat. Ez a funkciója pedig csak akkor lesz működőképes, ha a politikai elit egy új, nem dichotom gondolkodási sémán alapuló társadalmi szerződés keretében hajlandó, vagy rákényszerül lemondani a jelenleg még birtokolt hatalomkoncentrációjáról és monopolhelyzetéről.

 

5. A globalitás értékelése

 

Csalogovits szerint: „A globális és makroregionális válságokban természetes jelenség, hogy komoly problémák sora merül fel a státusokkal és a szerződésekkel kapcsolatban, függetlenül attól, hogy egyes személyek státusára, szerződéseire, vagy az ország egészére vonatkoznak.”

 

A globalitás csak a jelenleg alkalmazott „egyszintű”, „egyértékű” társadalmi modellekben okoz szükségszerű válságot. Ekkor ugyanis a strukturális telítődés a strukturális bizonytalanság növekedéséhez vezet. A bizonytalanság növekedése azonos a biztonság csökkenésével, vagyis az egyszintű globális struktúra igen sérülékeny. Mondhatjuk úgy, hogy nagyon felértékelődik a bizalmi tőke, amely tekinthető a társadalmi struktúrában megtestesülő társadalmi energia gyújtózsinórjának. A jelenlegi válság tehát a globalizáció bizalmi gyújtózsinórjának meggyújtása, valamely érdekcsoport által kipattant szikra által. Ezt sajnos semmiféle alkotmányban nem tudjuk előre szabályozni.

 

De terelhetjük a társadalmat mint kultúrát a többértékű (strukturális) gondolkodásmód felé, amelynek eredményeként az „egyértékű” (pénzközpontú, azaz egyetlen univerzális csereértékű) társadalom lecserélődne a valódi értékrendet tartalmazó humán társadalomra. Ez a társadalmi forma már az ember által teremtett dolgok világát, az élővilágot, a természetet is belefoglalná az Új Alkotmányba. Ezzel alkotmányos keretet alakítanánk ki arra, hogy az ember nemcsak a társadalomnak, de az élettelen és az élővilágnak is szerves része, ami nemcsak jogokat, de kötelezettségeket is jelent számára. Ha a társadalmat ilyen komplex rendszernek fognánk fel, akkor az egyes szinteken megjelenő globalitást már nem paradoxonnak, hanem az evolúciós fejlődés természetének tekinthetnénk. Éppen ez a teljes (vagy közel teljes) struktúrák tulajdonsága. Az előzőkben leírt gondolatmenet szerint éppen a meg nem oldott paradoxonok a csökkenő biztonság és a fejlődésképtelenség okai. 

 

Csalogovits szerint: „Ha valóban így alakul a jövő geopolitikai rendezése, akkor ez lesz a globális válság legnagyobb, és az egész Európai Unióra lassan kiterjedő makro-regionális alkotmányosság kialakulásának és megújulásának kezdete.”

 

Az előzőkben kifejtett nézetünk szerint globális válság lehetséges, de „globális alkotmányosság” nem. Az alkotmány műfaja csak konkrét társadalmakra értelmezhető. Ez pedig feltételezi a közös kultúrát. Az EU-nak a tagországok több évezredes egyedi kultúrái miatt erre esélye sincs. Elképzelhető ugyanakkor olyan alkotmányozási alapelvek összeállítása, amelyek globálisak abban az értelemben, hogy minden humán értékrendszerű, azaz közösségi társadalom alapjait képezheti.



[1] Dénes T. – Farkas J.: A humán társadalom elmélete (Gondolat Kiadó, Budapest 2015)

[2] Ezt támasztják alá a kultúrtörténet történelmi léptékben is maradandó alkotásai (a piramisok, a nagy birodalmak jövőt befolyásoló kultúrái, a hierarchia erejével megteremtett nagy felfedezések, műszaki találmányok stb.)