Hajnaltájt, tejfehér ruhába' leszáll a köd,
mély csendje fázósan a kertre ül.
S kinézve ím az ablakomon,
szemem mégse a megfáradt sötétbe merül.

Jövõbe' izzó foltokat látok,
miközben érzem, ... talán tudom,
mindenképp reggel lesz egyszer,
akkor is ha nem akarom.

Így múlik el a napok sora,
tik-takra lép a sok-sok óra,
s nem figyel, nem néz reám soha,
az örök idõ alkotója! ...

Szótlanul ülök,
csupán a perc parazsa
izzítja a fel-feltörõ vágyat.
A boldogságot keresem, …
és a reményt,
… talán õ még rám találhat.

(T.Dénes Tamás)