Fentrõl bûvös hang hallik le jól,
"E nemzet küldetésre vár?
Legyen hát!"….de közbeszól
egy ifjú száj: "Jön a futár!"

Bolydult lett a nagy tömeg,
mind ki léphetett rohant,
Csak egy sánta volt, egy agg öreg,
ki nem szedte a lábakat.

Égi díszbe öltözött
az égi nagy-követ,
S elsuhant a nép között,
akárcsak egy lágy szövet.

Ám, egyszerre vakító napsütés,
majd villámfény cikáz,
Egy pillanatra harsona és
ezernyi angyal ki játsz'.

Az éltetõ arany sugár,
mint nagy-nagy tányér, bûvös tál,
Reménnyé válva megjelen rajta a futár,
és szótlanul ... csak áll.

Az égi küldött égre néz,
s jelt lát ott, mit senki más,
Felé nyúlik sok-sok kéz,
de csend honol, s hallgatás.

"Az Úr, ki értetek felel,"
szól az égi nagy-követ,
"Rátok régen felfigyelt,
s fejében az ütött szeget:

Itt lenn e zordon Földön,
lesz egy olyan népe majd,
Hol megnyílik az összes börtön,
s nem lesz gyûlölt majd a faj.

Kellenek hát oly erõk,
legyen az akár gyerek,
Kik mint Hazakeresõk,
új hazát keressenek."

S ekkor láttak egy jelet
az égen megjelenni ... lám,
S a kiválasztott szent nemzet
ettõl kezdve oly vidám.

II. ének

Az égi fény most eltûnik,
felhõre vált a napsugár,
Szorongón állva egyre nézik,
mily távol jár már a futár.

Ködbe vész az ég' követ,
utána csak egy glória,
Jelzé, hogy e nemzet,
az Úrnak földi záloga.

S jöttek a világból
megannyi lapoknak krónikásai,
S írtak e furcsa zálogvilágról,
amely manapság nem mindennapi.

Boldog volt e békés nemzet,
hogy ennyi áldás hullt fejére,
Ám szólt a Bölcs SZövetkezet,
"Nemzetünknek nincs vezére!

Itt állunk a küldetéssel,
s lábunk nem léphet tova,
Bölcsek! Gondolkodjunk ésszel!
És sorsunk nem lesz mostoha."

Összeültek bölcsek, vének,
mérlegeltek érveket,
Törtek ott fejek, s tények,
de nem lelének ötletet.

Odefenn az Úr szemlélte,
de segíteni nem akart,
Szégyent hoznak õsz fejére,
kiket "onnan" kivakart?!

Haragjában összecsapta
j ól megtermett két kezét,
Hogy e Földön meghallhatta
mindenki az Úr neszét.

Összeráncolódott az ég,
a kövér Nap komorrá változott,
Arcán a mosoly, mint a jég,
megfagyott, és mérgesen kiáltozott:

"Ne rántsatok bûnbe
ti büszkén félõ földiek!
Gömbötök fagyosra hûlve,
nem lesz élet bennetek!

Bõszül Uratok haragja,
s, Õ parancsol énnekem,
Kell egy sorstragédia?
Hallgassátok énekem!"

Ám az Úr meg nem várta,
míg elkezdi az énekét,
Hosszú karjait kitárta,
s a Napra tette két kezét.

Pánik tört ki lenn a Földön
most, hogy elsötétedett,
Gyertyát, lámpást kértek kölcsön,
s keresték a bölcseket.

Küldött ment a bölcs tanácsba,
ki a nép közül került,
S a terembe lépett vigyázva,
hol a bölcsek-bölcse ült.

"Figyeljetek bölcsek, vének!"
S hangja elcsuklik mielõtt szólana,
"Bár itt benn csillárok égnek,
künn a fény már kialszik vala!"

"Áááá!… ezt közölni jöttél?
Derék dolog volt fiam,
Ily sötétben elénk siettél,
Tán megártott a nagy iram!?"

Ezt a vének-véne mondta,
kit nyugodtsága jellemez,
Ám a küldött így folytatta,
akár egy felhúzott lemez:

"Hallgassál meg vének-véne!
Urunk haragja végtelen,
S míg nemzetünknek nincs vezére,
Útjára menni képtelen."

Az Úr nevének hallatára
mind kereszteket vetett,
De válasz a küldött szavára,
csak félvállról érkezett.

"Hát mi fiam éjjel-nappal
állandóan tárgyalunk,
És temérdek bajjal, gonddal,
két jelöltön túl vagyunk."

"Elhiszem én bölcsek-bölcse,
s tisztellek is Titeket,
Ám beadtunk már két hete,
hat jelöltként, neveket.

És ha még a másik négyre
egy hónapot várhatunk,
Mivel kihúnyt Napunk sütése,
várható, hogy megfagyunk."

S megszólalt a bölcsek-bölcse,
"A beszédbõl elég volt!
Nevünkön, mi õsök gyümölcse,
nem eshet egy cseppnyi folt!"

"Jól gondoljátok meg bölcsek!
Jó munka és sok idõ,
Bármennyit eltöltsetek,
nem feltétlen egyenlõ!"

S szemében tüzelt
fényesen a gyûlölet,
"Fellázítom majd a népet,
s nem lesz abban köszönet!"

Ennyit mondott amíg haladt
az ajtó felé csendesen,
És eközben orra alatt
nevetett sejtelmesen.

"Ó kedves, drága népem!
Hogy belsõ nyomások hada
szét ne nyomja lelkem,
és értetek siettem haza!

Bár a hírek miket hoztam
bánatba verték szívemet,
Úgy érzem mégis el kell mondjam,
tájékoztatni titeket."

Egyetértõ morajlás
fut végig lenn a tömegen,
"Az igazság! És semmi más!"
Kiáltják mind együtt hidegen.

A hõs futár a nép fia,
A magas emelvényen, ... OTT!
Egy nemzethez kell szólnia
mely már majdnem megfagyott.

Szavait lágyan adja át,
így még nem beszélt talán
Földi ember, ki iskolát
nem látott még igazán.

A szél, mely szíveket borzolt
s rászállt fára, és didergõ bokorra,
Most nem fújt és nem tombolt,
csak hallgatott, ... s elsurrant osonva.

Majd a futár, a nép közül való,
kezét szívére tette,
S szállt ajkáról zengve szó,
míg fejét egyszer csak leszegte.

"S ott, ... ott benn a palotában,
hol népünk sorsa dõlne el;
Ülnek, írnak, tárgyalás van,
hát senkit ez nem érdekel?!"

Üstökét felkapva fordult
a rideg, sötét ég felé,
Eközben a nép felmordult,
s ÕT vezérré megtevé.

Az ifjú futár meg se lepve,
most mint vezér szónokol,
S népét jól felfegyverezve,
a palotához vándorol.

De megszólal az ég nevében
egy dörgõ, öblös férfihang:
"Idõtök már fogytán régen,
szólhat hát a nagy harang!

Az Úr haragszik rátok,
és az idõ oly kevés,
Feloldódik ez az átok,
ha teljesül a küldetés."

"Népem! Nemzetem! Emberek!
E hang nekünk szólt,
az égbõl ránk tekintenek;
Jövõnk csak remény volt,

És most, … szó itt nem kell,
a menekvés ránk tekint,
Elõre! Fel a fejjel!
S boldogok leszünk majd megint!"

IV. ének

A tömeg igézve áll e szókra,
vezérük csillagként tüzel,
S szemükben látszik sorra,
hogy szabadságuk már közel.

Az ifjú harcos, a hõs titán
kezét magasra emelé,
S az égi hang, s e szók után,
indulnak a vár felé.

Látványnak mily csodás
e hömpölygõ emberáradat,
Mint partot a vízfolyás
öntik el bérc-váradat.

Ó, te zsarnok, bölcs tanács,
e nemzetnek szégyene!
Lesz most majd nagy hallgatás,
míg lesúlyt a haragvó nép keze!

S várhoz érve a tömeg,
kiáltva bõszen szavakat,
Ellökve álló õröket,
mássza a magas falakat.

Az éj sötétbe bújva vár,
fagyott az éji levegõ,
Az egész táj oly sivár,
s a nép haragja egy re nõ.

Ám az ifjú, új vezér
kezével magasra inte,
Ami egy paranccsal felér,
Állj!! És fentrõl letekinte.

Alant és fent a vár körül
ezernyi tûzõ szemsugár,
Vezére köré tömörül,
s "Roham!" - vezényszóra vár.

Mérõ pillantás szerte-szét,
a tar, s dús hajú fejekre,
S a hûvös szellõ lágy neszét
felváltják erõsebb neszekre.

"Csend! Halljátok?! Csend legyen!!
Idõnk csak órákra szabott,
S itt e sziklás, zord hegyen
az erõ kezünkbe adatott.

Ki az, ki nem akar
velünk harcolni azér',
Mit népünk jövõje takar?
S nehéz utunkról letér!?"

Szavak helyett a csend
mi mindenre megfelel,
S a földi ember, ki esend',
az óriás égre néze fel.

"Az ég sötét, s nincs Napunk,
mit hozzánk méltatlannak vélt
Urunk, kiért most harcolunk,
Ki eddig soha még nem félt!

Hát így legyen! Dicsõ híveim!
Rajtunk nyugszik az ólom teher,
Mondanám, hogy "az istenit!",
de az már minden korlátot lever.

Hát szót ne többet már!
Beszéljenek csak fegyverek!
E vár sziklányi erõs kõbe zárt,
ám bevesszük! Ugye emberek?!"

A válasz hamar jõ, nem késik,
de éljenzõ szó helyett,
Kardjukat kirántva nézik,
vezérük mikor ad jelet.

S várni e népnek,
mely harcra éhezik,
Várni nem kell soká,
mert a vérnek
k ínzó szaga érkezik.

Ahol egy tetem vérzõ sebbel
lóra kötve közeleg,
Szegény ember élt még reggel,
hisz elholt teste még meleg.

És a ló párát fúj közelgve,
s nézi õt a nagy tömeg,
De nem érdemes figyelemre;
csak egy sánta, egy vén öreg.

V. ének

Kardok, s dárdák vicsorgása
élesen nyilall a sötétbe,
S a vezér most int hátra,
hogy induljon harcba népe!

Kúszik-mászik a falon fel
a hömpölygõ emberáradat,
Kiket õrök sem fegyverrel,
sem szóval meg nem váltanak.

Sikoly, jajj, hörgés és kiáltás,
távoli vidékre hallik el,
Hol a népben volt kitartás,
a Föld színérõl nem tûntek el,

S, hogy e nemzet sem félszegebb,
és nem rémíti omladék,
Ezt megmutatni nehezebb,
de választ vár erre az ég.

Vér patakzik a vár falán,
siratják férjüket a nõk,
Ám holnap reggel már talán
õk a Hazakeresõk.

Az ifjú vezér karja,
mint propeller forog,
S kit elér két kardja,
fejetlen porba tántorog.

E rögtönzött kis csapat,
harcuk csupán két óra volt,
Legyõzte a zsoldos hadat,
mely egytõl-egyig most már holt.

S ezalatt míg künn a várban
e szörnyû öldöklés haladt,
Benn a meleg palotában
szavak párbaja maradt.

Asztalfõn a vének-véne
vezeté a szócsatát,
De nemzetüknek van vezére,
ki künn buzdítja hõs hadát.

Ám odabenn bölcsek, vének
errõl mit sem sejtenek,
Hisz szaga az embervérnek
a várba még nem érkezett.

S okosoknak bölcs tanácsa
a hatodik jelölthöz ért,
És reá esett választása,
kibõl csinálnának vezért.

"Uraim!" szól most az egyik,
"Ez ifjút én jól ismerem.
Egy népet vezetne, de meddig?!
Ezt az egyet kérdezem."

"Hasonlót gondoltam éppen,
Midõn hallgatám urak szavát,
Hisz nagy erõ lakoz e népben,
hogy kereshessen új hazát.

Ám vigyázva adjunk nékik
kezükbe oly hatalmat,
Mit félõ, hogy megérzik,
majd ellenünkbe fordíthatnak."

E szókat teszi hozzá
egy bölcs, az asztal végibõl,
S a vének-véne mondá:
"Vezér lenne egy senkibõl?!"

S az ajtón, mely kitárul
egy ifjú harcos megjelen',
Majd a vének elé járul,
kiket megnémít a félelem.

"Tán megeshet! Ha a nép
l étét, éltét veszély kergeti,
S a bölcseknek így, ekképp
szíve ezt nem érezi!"

Szól a bátor, ifjú hõs,
kit népe választott vezérré,
Kinek karja oly erõs,
s szava, szíve mind e népé.

Igen meghökkenve látta
a szent és Bölcs SZövetkezet,
Az okos vének bölcs tanácsa,
hogy ülésük bevégeztetett.

A megadásnak halk jelét
nem mondta ám ki senki,
De mind lehajtá bölcs fejét;
talán ez azt jelenti?

VI. ének

Õsi falak dermedten figyelnek,
e forró percek furcsa kockái
Gyorsan, némán, s nehezen telnek.
S ím, nem kell sokáig várni,

Ujjongás, zsivaj behallik,
a nép odakünn örül,
S bölcsek, vének feje hajlik
ezért az asztal körül.

"Nyissátok az ablakzárat!"
Kiáltja büszkén a hõs vezér,
S a napsugár hol szerteárad,
világgal tölti el e termet a fény.

Bölcsek, vének mind riadtan
szemökhöz kapva kezeik,
Hõkölnek hátra, mint kik lassan
máglya tüzében szenvedik,

A forrás csepegõ levét,
mi szabadság patakból ered,
Melyhez tartja a nép szívét,
mert minden cseppje a népé lehet.

És égi nesz ad jelt alantra,
óriás Napból fénykéve jõ,
S az Úr követe ér le rajta,
mint száraz nyárra a jó esõ.

Látván az Úr példás küzdelmet;
S kiszemelt nemzete vezérét,
Így szól az írás, az üzenet,
mely jobb sorsra vezeti népét.

"Mit helytelen cselekedtetek,
böjtje megjövén annak vala,
Ám új vezére lett e népnek,
s ledõlt az akadály fala,

Mely úgy állt, hogy küldetés helyett,
pusztulás vár ez elszánt népre,
S majdnem gonoszként rálesett,
ám ennek vége. ... Ó, vége!

Most kezdjétek hát küldetéstek,
s nézzetek gyakran az égre!
Hol mutatják mindég jelek,
Merre tart a
Hazakeresõk hazakeresése."

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Elindult hát útra kélve
egy nemzet, kinek küldetése:
Száz veszélyjel szembenézve,
Új hazának keresése.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~