Kokaint szív a kóros elme,
egy kender ültetvény közepén.
Égbetörõ indára feltekerve,
lappang lelkében a rém remény.

Szeretne szabad lenni mint a fák,
szellõként rezgetni minden bokrot,
Nem kibírni, míg szétmarja a rák,
S halálra ítélten várja a poklot!

De az orvoslás humán kegyelmet oszt.
Életben tart, … tovább jár a koszt,
Hisz jobb statisztikát láthat úgy az Úr,
ha teremtménye a kórházban nem kimúl,
Csak szenvedve kaparja a megsárgult falat,
testén a morfium az úr, ... nem a meggyötört akarat.

A lekapart fal helyén már virul a csempe,
Kibírta lám, … ki tönkretette!
Otthon még pár hetet szenvedhetett,
Az orvosé a dicsõség a beteg helyett.

A halálra ítéltnek már hull a hangja,
Soványra aszott, gyenge a karja,
Kiáltana, de erõtlen jár a szája,
Némán, szótlanul azt artikulálja:
"Kimondaná, hogy õ a halált várja."

Nem hallják õt,
mert kábító szerekkel fojtják belé a hangot.
Az orvoslás kezében a kegyelemkötél,
de nem kongatja meg vele a létharangot,
... inkább valami ókori eskürõl beszél.

Hej, ha hallja, ...
Hippokratész forog a sírjában,
vagy hangosan nevet?!
Hogy évezredek múltán (ma még)
az õ esküjére kell szenvednetek!
--------------------------------------------------------------------- T.Dénes T.