Berohant erre a nagy ricsajra
a háznak összes véne, apraja, s nagyja.
Nézték az úrnõt ki mondta mit látott:
"A falra néztem, s egy poloska állt ott!"

Nosza a komornyik futott, rohant hát,
szerezni valahol egy apró kis gyantát.
Közben az apródok létráért siettek,
s három béressel dézsákat vitettek.

Az udvaron serényen épült a máglya,
amihez a fákat két legény vágta,
míg bíráknál készült a kegyetlen vádirat,
amely a poloska létére véglegesen kihat.

Ám ott a falon a szegény kis állat,
békésen álldogáll kímélve szárnyat,
S míg lenn a padlón a szájtáti népek
szaladnak, rohannak, pánikba' élnek,
Addig a szívós, kövérke rovarka
lábnyomán kívül mást is tett a falra.

Mit álltok itt ti léhûtõ koloncok?
Segítsetek már, mert mindjárt
oly't mondok!"
Kiált a grófnõ az udvari népre,
akiknek arca vált vörösre, kékre.

Kukták a konyhából sietve kijöttek,
libamáj, sertéssült, s körettel köröttek,
fehér és vörösbort mind csapra ütöttek,
malaccal, fácánnal ebédhez sürögtek.

Jött az udvarmester, s õket kizavarta:
"Nem látod míly szörnyû gyász van? Marha!"
S kirúgta a szolgát, hogy nem érte a földet,
nyekkent az udvaron, s az ülepe zöld lett.

Harsog a trombita, sorban áll az õrség,
felettük cirádás címer lóg, mit õsrég
elkárhozott gróf úr a királytól kapott,
mert megölt, s kirabolt egy protestáns papot.

Fegyverzetük puska, kard, dárda és rostély,
s minden ócska lim-lom, mit rejt az õsi kastély.
Mérgezett nyilakkal lõdöznek a falra,
de a bölcs poloska ugrál jobbra-balra.

Hiába üzent sok deli vitéz hadat,
a szép, drága kárpit már szitává szakadt,
de a poloskának nem lett semmi baja,
meg se pörkölõdött potrohán … a haja.

Felbõszül az úrnõ,
s zord parancsot ád ki:
"Jöjjön nyomban mentõ,
vagy botrány lesz családi!"

A sötétség leszállt, sûrû éj honol már,
nyugodt lett a környék,
de nem úgy ám a zord vár.

Sürögtek-forogtak, szaladtak, siettek,
egyhelyben topogtak, betettek, kivettek,
lõtték és ütötték szegényke poloskát,
majdnem megsütötték, majdnem felkoncolták.

De mindhiába történt a hajsza ellene,
belátták hát önként, hogy segítség kellene.
S megszólal a grófnõ, parancsát hirdessék;
Mindenkit ki jól lõ lába elé vessék!

Peregnek a dobok, gyûl a falu népe,
lovaskocsi robog, (talán nincsen féke?)
-Lehet, én nem tudom-,
meg sem áll a várig.
Hogy miért kell így futni,
az még majd elválik.

Nyíl' a kocsiajtó, kilép két fényes úr,
mellettük a hajtó félénken meglapul.
S tartanak a várba bizonyos érvekkel,
fejükben járva egyéni érdekkel.

Ám szembe jön egy csomó
furcsa férfialak,
mögöttük két hordó mikre ordítanak,
utánuk egy sereg, mit fõkomornyik vezet,
nyelvük gyorsan pereg,
s üldöznek egy legyet.

Egyet? Kettõt? Százat?
Nem számít az semmit,
hisz láthat ilyen házat ki ebben leli kedvit.

Ilyen ház az élet, s ha okos benne volna,
az lenne a fõhõs, mint várban e poloska.