Lobog a tûz, … ott legbelül,
lángtalanul, … lelkemen ül,
s izzó parázsként fel-felszisszen,
hogy a színes lángokat
már soha el ne higgyem!

Foszlik a fény.
Színes szálakat szõ a szivárvány,
Foltos a tûz,
mint a rideg fényû márvány,
Hangtalan pattan fel
a parányi izzadó szikra,
S lágyan, forrón átölel,
mint aki a jó bort lassan kiitta.

Mámoros, … végtelen e csend.
De végül, …
Szánalmas, szürke hamu esend',
Porrá õrölt, üszkös keze,
Nem int feléd,…
Szellõ söpörte élete,
Összeállna tán, … ha értenéd!

Hogy … "lobog a tûz, … ott legbelül",
szemérmesen, … mégis fedetlenül,
csupasz csönd ölén,
ahol zaj csak a lét, … a véges élet,
ahol minden-minden remény,
ahol soha nincsen végítélet!

------------------------------------------------------------------------------------- (TDénesT)