Vértezett ruhában,
Acél fegyverekkel,
Fényes paripával,
Jó kemény nyereggel,

Poroszkálva úton,
Erdõk sûrûjében,
Deli lovag búson
Halad szépszerében.

Sisakján a tolla
Saskeselyûé volt,
De azóta hordja,
Amióta az holt.

Lovának szerszáma,
Fegyvere verése,
Csillog, mint járása,
Kecses, mint menése.

Rezes sarkantyúval
Lábbelije ékes,
Nem üti a lovát,
Hisz az azért mérges.

Délceg, deli tartás
Amint lován megül,
Keze izmos, markáns
Kesztyûjében belül.

S a derék állat
Dacolva sötéttel,
Párát fújva vágtat,
Sántikálva lépdel.

Midõn Hold világa
Megcsillanva vértjén,
Rásüt bõsz lovára,
S megpihene térgyén.

Térgyének hajlása,
Térgye izületje,
Kínzó reumája
Megáll egy pár percre.

S pillantá meg ahun
Szerelmese várát,
Hol egy titkos kapun
Beteheti lábát.

"Ó, szívemnek gyöngye!
Ó, Te drága lányka!
Ó, Te hölgyek-hölgye!
Ó, szívem arája!"

Emígy rakta sorba
Temérd' gondolatját,
Haladva a porba,
Simogatva lantját,

Hõs, deli vitéze
Messzi puszta tájnak,
Kinek forr a vére,
S térgyei nem, … fájnak,

Ha ez ifjú szépség
Fejében megjelen',
Arcán a reménység,
Szemében sejtelem.

Elérvén a várhoz
Szíve nagyot dobban,
No már csak egy pár hossz,
És azonnal ott van.

Sisakján a rostélyt
Feltolá az lovag,
Így nézi a kastélyt,
Hol lesz Õ egykor agg.

S körötte unokák
Pihennek ott majdan,
S lantját a fuvolák
Kísérik, mint hajdan.

Emígy reménylette
Hõs lovag az sorsát,
Amidõn végezte
Kerítésnél dolgát.

S íme, hogy vár rá,
Az ablakból felé int,
Tüstént megpillantá
Szerelmét Celesztint.

Felpattan a lóra,
Lovát zabolázza,
Nem telt el egy óra,
S beértek a várba.

Fújtat a tüzes mén,
S összerogyik csendben.
Nincs áldás ez estén,
S földre nagyot nyekken.

Ím a holdvilágban
Ott nyugszik a tetem,
S szíve pitvarában
Lovagnak szerelem.

"Mit tehetnék érted
Jó Leontin lovam?
Levetem zord vérted,
S megyek majd lótalan."

Ekképp búcsút veszen
Hûséges lovától,
Mely csak nagy nehezen
Mozdul el a fától,

Mihez szorította
Aranyos gazdáját,
Ki csak ordította:
"Tyû a kutyafáját!"

S taszajtá holt lovát
Hátát fának szegve,
Tolta az potrohát,
S nem ment odább teste.

"Mit tettél Leontin?!
Hogy hagytál itt engem?
Hisz nekem ez oly kín,
Zsibbad már a testem!

Szerettél, tudom én,
Elválni nehéz hát.
Lásd be már te! Te mén!
Unom itt e vén fát!

S szerelem forrón ég
Testemben, szívemben,
Leontin nem elég?!
Hagyd hát el a testem!"

Ily szókkal kérlelé
Hõs lovag holt lovát,
Mígnem éjfél felé
Rágni kezdi a fát.

Megrágta, kiköpte
Öreg tölgyfa kérgét,
Magában hörögte
Dúlva-fúlva mérgét.

"Micsoda éjszaka!"
Zengette magában,
Míg erõs fogzatja
Vájkált benn a fában.

És míg a lovagnak
Balszerencse akadt,
Addig szép mátkának
Sûrû könnye szakadt.

Várta és hiába
Könnyes már a lelke,
Fogát jó nagy fába
Lovag vájta bele.

Ledöntvén hõs lovag,
Elrágcsálván a fát,
Szerelme nem lohad,
S látná már az arát.

Sötét erdõ mélyén
Bagolyszem világít,
S megcsillanva vértjén
Fénylik, mint a gránit.

Ám az ifjú szíve
Tüzel, mint az katlan,
Midõn Celesztinje
Kinn várja ablakban.

Mátka kertje zöldell
Zord éjjel sötétjén,
Sárga cserje földben
Virít az kert szélén.

Megpillanták egymást
És szemük fényesül,
Eloltván a lámpást
Setét az várra ül.

Boldogságnak kertje
Mibe lovag bebújt,
S rohan már feledve,
Hogy Leontin kihunyt.

Érvén az leánynak
Ablakrácsa alá,
Térgyei nem fájnak,
S lantját elõkapá.

Mátkának erkélyét
Szemsugárba vevé,
S lantjának zenéjét
Halkan megpengeté.

Ajkának nyílása
Dallamokat áraszt,
Lantjának rívása
Fémhúrokat fáraszt,

Szívének szavai
Szállnak szerte-széjjel,
Daljának hangjai
Sûrû, setét éjjel,

Édesen, majd mint méz,
Könnyeden, mint madár,
Földön lenn egy vitéz,
S lantján az ujja jár.

Dalolja szerelmét,
Dalolja mátkához,
Dalolja szerteszét,
Dalolja az fákhoz:

"Megjárván véresen
Messzi ország földjét,
Megjöttem éhesen,
Kérve szívem hölgyét.

Szívemnek rózsája,
Lelkem éltetõje!
Életem forrása,
Testem etetõje!

Te vagy a fény nekem,
Te vagy ki sugárzol,
Éltetve életem,
Reám Te vigyázol!

Nappalom, éjszakám,
Tavaszom és telem!
Reggelen, s délután
Mindig itt vagy velem.

Érzed mit én érzek,
Szerelmes violám?
Fájdalmas érzések,
S nincsen rá fiolám!"

Elcsukol az hangja
Ifjú, hõs titánnak,
Földre esék lantja,
És térgyei rogyának.

Súlyos teher fõjén,
Mit reá eresztett
Erkélyrõl a bõsz férj
Fülhözvéve eztet.

Káromlá az Istent,
Szüzek, szentek sorát,
S lovag közben itt lenn
Otthagyja a fogát.

Ám a sok csatákban
Hõsként küzdött vitéz,
Gondolá magában
Férjhez szókat intéz:

"Gyere le merénylõ!
Gyere le ha mondom!
Legyél bár kemény kõ,
Fejedre lesz gondom!

Vívjunk meg férfiként,
Fegyverrel, szerszámmal!
Legyen végünk miként
Az illik csatában!"

Emígy szóla oda
Földszintrõl erkélyre,
S bizony ez csoda,
Várni nem kell férjre.

Hõs lovag csak éppen
Szavát bevégezte,
Bõsz férj odalép lenn,
Hogy az csatát kezdje.

Éjjeli sötétség
Borul rá a térre,
Nem virtus, vitézség,
Ezek mennek vérre!

Csendes az éjidõ,
Kard csörgése hallik,
S rív egy gyenge nõ,
Kinek szíve sajlik.

Vesztes csak Õ lehet,
Hisz szerette Öt kettõ,
S egyet most eltemet,
Hogy bírja ki ezt Õ?

Keserû sírása
Zokogóra vette,
S elaludt kínjába'
Ott együltõ helybe'.

Midõn a két ellen'
Kiért az mezõre,
Sebet ejte mellen
Hõs vitéznek tõre.

Megcsukol a bõsz férj,
Csorog vörös vére.
"Többet vissza ne térj!
Ne e bús vidékre!"

Emelé fel szavát
Deli, vitéz lovag,
S letörölvén magát
Szerelme nem lohad.

Ekképp álmodá ezt
Celesztin ágyában,
Ám a tornán nem veszt,
Ki veszít õ vágyában.

Valójában midõn
Térre ért két vitéz,
Csend vala a mezõn,
S nem küzdött a négy kéz.

Valának terv szerint
Megértésben járva,
Feledve Celesztint
Ketten a világba.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Járván a világot kóborlovagságba',
Segítvén sok embert újra szabadságba,
Élvezék maguknak saját szabadságát,
Így járt hát Celesztin,
ki megcsalá az párját.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~