Az
ómagyar földnek van egy darabja,
amit ha megtalálsz, szert tehetsz
a jó magyar agyagra.
.
Így
vette kezdetét
egy egyszerû agyagedény léte,
amikor e földben agyagra leltek érte.
.
S, feltették a darab agyagot
egy forgó korongra, Ó!
Hogy nedves kezek közt
formáját vegye
egy formás boroskancsó.
.
Aztán,
hogy egyszer majd
használhatóvá váljon,
kemencébe száradt,
tüzes parázson.
.
Bizony, tüzes kemencébe rakták
szegény agyagot,
Micsoda iszony!
Mekkora hõt kellett kibírnia ott!
.
De mikor kivették,
lapátra tették,
lelohadt a forróság foka,
S, magában így szólt a kancsó:
"Most már nekem jó,
többé nem érhet bántódás
soha!"
.
Pedig csak most kezdõdik
a korsó kalandok végtelen sora!
|
Mert bíz' a kancsó elindult
a kútra legott,
Mint bátor cserépedény,
ami a jó magyar agyagból
leszármazott.
.
Lába nem vóóóóót,
mégis kijutott vala az útra,
Hogy hogyan? Hogysem?
Senki se tudja,
.
De bizony tudjuk,
hisz a szólást mindenki fújja:
"Addig jár a korsó a kútra
"
S, tovább fel se
idézem újra!
Mert a történetnek, a régi mesébe',
Ejjjjj, bizony csúfos lett a vége!
.
Pedig még ma is így szól a fáma,
ahogy falu és város emlékszik rája:
.
Vóóóóót egy
ember
(kövér nagybajúszos),
Más dóóóóga nem vóóót,
Hát elment a kúthoz.
.
És ha már ott vóóóóóóót
s, vóóót is hozzá kedve,
az agyagkancsóját bizony telemerte.
|
De,
hogy ez miként történhetett?
Nem ismeri senki a bús tényeket.
.
Hisz mikor elindult a korsóval kezében,
óriás bajuszát pödörgette éppen,
hogy a korsó a szájához odaférjen szépen.
Mert bíz' a kancsó
jómagyar borral volt tele egészen!
.
Kancsó, vagy korsó,
az agyagnak mindegy vóóóót biza!
Hogyan szólítja a kövér
atyafia.
.
Meg-megállt,
és bíz' a korsót szájon csókolta!
Hiszen az úton nem vóóóót
más dolga!
.
Oszt, egyszer amint lépett,
s, jókorát húzott az agyagedénybõl,
Elsötétült minden,
az agya sötét lett, messzi a fénytõl!
.
Kezébõl a korsó lehullott
az útra!
Hááááát, cserepekre hullva,
nem jutott a kútra!
.
Hát, ha eltört,
egye
meg a fene!
Lesz még cserépszavazás,
Oszt,
voksolhatnak vele!
|