Ne írjon az ember verset,
ha nem cipeli azt a terhet,
ami súlyos, már-már éget,
emiatt a Világ végett!

De ha feltör benned újra,
minden élet féltõ búja,
mámorízû illatok,
tegnapok, s holnapok,
milliárdnyi önmagad,
múlik el, … s itt marad!

Hisz az élet nem oly régi,
nem kéne még elcserélni,
hatalomra, … divatra, … pénzre,
a végtelent, … a vágyott végre!

Inkább ír az ember verset,
hogyha kell, hát százat, ezret,
mert nem játék ám ez az élet,
embertelen … forrón éget!

S nem hûti le, se hó, se szél,
Se Isten, ki így szól: "Jó legyél!",
De nem segít, … hogy úgy legyen,
Tán tudja, … Õ se bûntelen?!

Ha teremtménye minden élet,
mért kevert íly erõs mérget,
ezerféle bûnbe rejtve,
örökletes génbe, sejtbe?!

Hogyne szólnék? Hogyne írnék?
Ha szellemem így szólni bír még,
s tollamban még fog a tinta,
míg fogvacogva fogni bírja,
Fáradt kezem, … meg-megállva,
már csak emberségre vágyva!

(T.Dénes T.)