Õsz van ...

Nézek ki a homályos szemû (párás) ablakon,
Nem látok messzire, …
Kicsikét fázok, no persze nem nagyon.
Nem úgy mint megannyi téli esten,
Mikor hideg futkos át a testen,
fogócskáznak odakünn a hópihék,
s fehér fagyfolttá dermed az egész vidék.

Õsszel üresen várnak a kerti padok,
Halkan sétál a szellõ,
Egy-egy pár összebújva andalog,
S amott egy padon két öreg üldögél,
Az egyik haja õsz,
A másiké halovány, …
már-már majdnem fehér.

Meglesem õket a párás szemû ablakomon,
Fáradt fonnyadt levelek hullnak a fákról,
Kicsikét fáznak, …
no persze nem nagyon.
S így szól az egyik öreg, kinek haja õsz:
"Lehull az összes levél,
Odafönn nem bírja már,
és a lombhajú ágon tovább nem idõz."

Idelenn álmos a föld,
rozsdaszín kabátba öltözött,
fáradt puha avartakaró, …
A két öreg nem ül tovább a padon,
aprókat lépnek a rozsdás levelek között,
Hogy hazaérjenek,
míg egyszer … csak betakar mindent a hó.

----------------- ------..........................................------------ (T.Dénes T.)