Büszke,
szürke törzsû diófa áll a kert közepén.
Míg termõre fordul,
vidáman zöldell rajta minden levél,
Bölcsen bólogat a lombja,
mintha nem lenne semmi gondja,
Hiszen nem tehet vele semmi mást a szél,
Csupán zúgó fülébe súgja,
hogy itt a tavasz!

Újra, …
ezernyi virágon zümmögnek a méhek,
kaptárba hordják a virágport,
hajnali nektárral készítik a mézet.

Aztán, …
egyre halkul a zümmögésük,
Lám már elfogy a virágpor mára,
S marad a sok színes virágszirom,
csendben zajlik a virágok násza,
Míg e pár sort …
tintátlan álomtollammal,
fényes gondolatpapíromra írom.

Mert egykor … régen,
Tán tavaly, … az elmúlt télen,
virágmag bújt el a barázdák között.
A kiszáradt földet most megöntözöd,
s puha paplanként melengeti a tavaszi napsugár.

Oly régen magad vagy, …
Mit is kéne tenned?

Valami furcsa hang megszólal benned,
semmi kis gondolat, … de fáj, …
Kacag rajtad a magány!

Magadban meghallod a csendet,
ébredezik a táj,
Szinte már majdnem elfeledted,
ahogy távoli napsütéssel,
vakítón közeleg a nyár.

Fel-felcsillan benned,
szinte minden,
ami lelkednek melengetõ lenne, …
Amire vártál télen,
majd lágy tavaszi este.
Mitõl világos lesz egyszer …
a régen elsötétült emberi elme,
Midõn sûrû átok hull a restre,
és szeretetbõl lesz a legszebb kegyszer.

(TDénesT)