A nevem Kenji, 97 éves vagyok és Õ Sayury, Õ az utolsó lélek aki emlékszik arra a fiúra.
Amit ma este hallasz, az nem csak zene, hanem a memória, a megszakított élet visszhangja.
18 éves voltam, amikor 1945. augusztus 6-án az égbolt eltûnt. 1945-ben csak két diák voltunk Hirosimában hangszerekkel és álmokkal. Én hegedültem, Õ zongorázott. Azon a reggelen éppen egy osztályteremben gyakoroltunk egy dalt, amit egymásnak írtunk. Egy szelíd egyszerû darab, tele reménnyel. Heteket töltöttem azzal, hogy megpróbáltam megtalálni a megfelelõ szavakat, hogy elmondjam neki, hogy mit éreztem.

De mielõtt megtaláltam volna, eltûnt a Nap az égrõl, megszûnt a hang, nem volt figyelmeztetés, csak egy fehér villanás és egy gondolat, hogy a világ eltûnt.
Amikor felébredtem, semminek sem volt értelme. Azt gondoltam, hogy meghaltam és mindenki eltûnt. Órákig voltam a törmelék alatt, amikor megtaláltak. A kezem megégett, a bal szememre megvakultam, a hegedûm tokja összeégett mint a száraz fa és Sayuri sehol sem volt. Azt hittem, hogy meghalt.

70 évig hordoztam magamban ezt a veszteséget. Nem házasodtam meg és nem hegedültem újra. Minden hang arra a napra, mosolyra és dalra emlékeztetett, amit soha nem fejeztünk be.

7 évvel ezelõtt kaptam egy levelet, egy japán túlélõ csoport keresett meg, amelyben egy Zayuri Mori nevû valaki azt kérdezte, hogy még élek-e. Három napig sírtam, mielõtt fel tudtam hívni.
Amikor találkoztunk, megszólalni sem tudtunk, csak hallgattunk és sírtunk. Õ is túlélte.
Égési hegek voltak a hátán, elvesztette az egész családját, a kis öccse eltûnt.
Egy padon ültünk, mint két megtört öreg lélek a történelem sodrából és megkérdeztem:
"Emlékszel a dalra?" …
Bólintott, soha nem felejtem el. A kezünk nem mozdult, de a zene a hosszú keserves évek után visszatért.

Nem azért vagyunk itt, hogy lenyûgözzük önöket. Nincs sok napunk hátra, ez a dal amit itt hallanak ma este, ... az amit 80 évvel ezelõtt játszottunk.
(magyar szöveg: T.Dénes Tamás)