Te szegény kis-EMBER

Ó, te szegény kis-ember,
akinek semmije sincsen.
Múltadat ellopták már,
Jelened fohászra vár,
s elhiszed, hogy odafenn létezik egy Isten.

Õ a mindenható,
az ember feletti lény,
Kit félelembe mártott ecsettel
magadnak festettél,
S közben nem maradt másod,
csak a fohászokba vetett remény.

Ó, te szegény kis-ember,
kinek az élet siralomvölgy lehet csupán,
Nem vetted még észre,
hogy odafenn a messzeségbe',
Zsinórpadlásról játszott zenére,
Földi tested agykontroll bábuként,
pávatáncot jár?!

Nézz hát végre tükörbe!
És meglátod, nem te vagy a mása,
hisz épp a te képedre formáltad õt,
a haláltól félve, ... hogy élhess örökre.
Így lett õ is gyarló, gyenge,
s bûntelenül gyáva, …
Miféle (úr)isten õ,
aki örök sötétet bocsátott,
teremtõ (megteremtett) fiára?!

Ó, te szegény kis-ember,
akinek semmije sincsen.
A szabad gondolat neked tilos,
az egyetlen könyv csak papiros,
és észre sem veszed,
hogy fohászodért nem nyúl le Isten.

Õ a mindenható,
aki csak keveseknek fogja kezét!
A bajban ki segít neked?
Ki szólít meg,
hogy nem siralomvölgy az életed?!
Hogy a vak hit,
nem a kezdet, de a mélysötét, … a vég!

Ó, te szegény kis-EMBER,
Vágd le magad a zsinórról,
és lásd be végre, …
Higgy magadban,
a szabad GONDOLATBAN,
Az ember(i)ségben higgy,
ne az emberarcú égbe'!