Az öreg korboncnok régen arra vágyott,
hogy egyszer felboncolja az egész világot.
Keresett hát egy jó nagy szikét,
s hozzá a létezõ világok legszebbikét,
No és megfontoltan vigyázott arra,
hogy helyezi rá a boncasztalra.

És most ott áll, s fejét csóválva így szól:

Akárhogy nézem, valami nincs jól.
Rettenetes dolog, mondhatnám gyalázatos!
Úgy hittem eddig, hogy e világ lapos.
Ez meg itt görbült és végtelen … hideg,
hogy ne lennék ettõl már-már tiszta ideg!

Remeg a kezem, sõt szinte mindenem, …
Hogy fogjak hozzá?
Segíts meg engem, ó mindenható istenem!
Úgy hittem eddig,
hogy te vagy az én teremtményem,
S nem én neked, …
De lám a világot felboncolni mégsem engeded.

Ha van már szikém,
mért nem lehet hozzá boncasztalom?
Mért ragaszkodsz e világhoz annyira,
mért oly nagyon?

Hogy ne lásson ember mélyen bele,
hogy a tudás almája vajon valóban méreg-e?
Mért vagy féltékeny,
ha én vagyok a teremtett másod?
Ó, Istenem,
mért nem engeded felboncolni ezt a világot?!

Talán mert félsz,
hogy a tudás szikéje lényegedbe metsz?
S meglátom rejtett arcodat,
midõn a szenvedõn gúnyosan nevetsz?
S a fájdalmat csak elviselni, tûrni rendeled, …
Míg e sértetlen világban,
tudatlan emberek félve áldják a neved!

Ó, Istenem,
mért oly fontos neked,
hogy rejtve maradjon ez a világ?!
Csak nem attól félsz,
hogy a tudás szikéje oly mélyre vág,
ahol már nem terül homálytakaró a fényre,
s kiderül, hogy te vagy az ember teremtménye?!

Irgalmatlanul
Súlyos
Teher az
Emberi
Nemen