Végtelen virágoskertrõl álmodtam

Egyszer … végtelen virágoskertrõl álmodtam,
és benne én, sárgacsíkos ruhában szálldosó méh voltam.
Repkedtem virágsziromról új meg új bibére,
Nem tudhattam, hogy egyszer
keserûn méztelen élettel fizetek meg érte.

Pedig gyûjtöttem virágport, készítettem kaptárnyi mézet,
Nem figyeltem arra, ki mond igazat, és ki az aki téved,
S ki csen el e kertbõl egy-egy bimbózó virágot,
Ha zümmögve sírok, ki kérdi meg,
hogy "Méhecske ki bántott?"

Csak szállok messze-messze,
e végtelen virágoskertbe', …
Nem csoszogok, mint az öregek, mint a vének,
Nem is leszek agg soha,
hiszen nincsenek e kertben vén és öreg méhek.

Csak dolgosak, serények, gyûjtögetve élõk,
Méztelen idõkben kicsinyüket féltõk,
Akiket cseppenõ hajnali harmaton nevelnek,
s virágporért bejárják e végtelen virágoskertet.

Aztán egyszer …
Álmomból e végtelen kertnek végére érek.
Nem leszek szomorú amint visszanézek,
s ezer meg millió méhecske zümmög fejem felett.
Vajon lesz még aki megkérdi:
"Sajnálod talán, hogy vége lett?"

T.Dénes T.