Ha süvít a fény, …
van még remény!
(TDT)
A
várandós jelenbõl fejlõdik
a majdan ifjú jövõ.
Igaz, a kezdetet sem értjük,
de úgy tartják, … végtelen az idõ!
Így hát nem ontasz könnyet
az elveszett néma percekér',
Hisz nem tudhatod,
a meg nem ismert jövõ,
vajon majd meddig ér?
Csak
a múlt az,
mi mindig számonkérhetõ,
Az õ gyermeke a jelen,
s róla hallgat mesét majdan az ifjú jövõ,
…
Míg játékos nappalok bújnak elõ
álom éjszakákon,
s régi mesékre alszik a kisded,
a végtelennek hitt világon.
Húzd ide az egeret, ... csodálatos jelenet! 
Mert
nekünk végtelen mind,
amirõl szinte semmit sem tudunk.
Végtelenül szeretünk,
s egymáshoz végtelenül jók vagyunk, ...
és persze végtelen a gondolat maga,
amit megálmodunk,
de ki nem mondunk soha.
Így
nõ fel bennünk a végtelennek hitt jövõ,
melyet gondolatbölcsõben ringatunk,
s óvja-vigyázza, féltõn öleli az elfutó
idõ.
Pedig érzi mind, ki vágyja,
hogy õ soha el nem jõ!
Hát
vigyázz a jelenre,
hogy megbecsüld majdan a véget!
Ne bánd,
ha mormolja magában a régi szép meséket,
és hiszi a végtelent, … az örök élet
végett!
-(T.Dénes T.)