Dénes Tamás - Dr. Farkas János

 

A TÁRSADALOM STRUKTURÁLIS ELMÉLETE

(Egy megjelenés alatt álló könyv bevezetője)

 

 

„Minden tudományunk a valóság mércéjével primitív és gyerekes,

 és mégis ez a legértékesebb dolog, amivel rendelkezünk.”

(Albert Einstein)

 

Jelen dolgozat a szerzőpáros készülő kötetének rövid összefoglalója, amelynek fő célja, a leírásra kerülő új átfogó elmélet alapvető fogalmi, és gondolati pilléreinek bemutatása. Az elmélet alapját az élettelen és élő rendszerek strukturális specifikumainak megkülönböztetése képezi. Ehhez új fogalmi alapokat és modellezési eszközöket vezetünk be, amelyek segítségével egyszerűen leírhatók olyan univerzális rendszer törvények, melyekről eddig csak paradoxonok formájában beszélhettünk.

Bemutatjuk a multistruktuúrális (élő) rendszerek működésének, és építkezésének alapját képező Sd-effektust (Struktúra-differencia effektus), valamint az ezen fogalmi bázisra épülő strukturális energiát, amely a társadalom fogalmának definiálása után, módot ad a társadalmi mozgások magyarázatára. Ugyanígy vezetjük be a lineáris idő általánosítását, a struktúra időt, és ezzel a társadalmi „saját idők”, ezáltal a „fejlődés” strukturális fogalmi alapjait, amelyek alkalmazásaként fogalmazzuk meg az általános, és a 21. századi életünket alapvetően meghatározó, társadalmi időparadoxont.

A multistruktúra elmélettel, az információ – ismeret – tudás hierarchikus fogalom-triád, illetve a kumulatív megismerés fogalmának pontos definiálása révén, meghatározhatók az információs, vagy éppen a tudástársadalom differencia specifikumai (ezt a kötetben meg is tesszük). Mindezek bázisán körvonalazható az az emberközpontú, biztonságosan élhető tudástársadalom, amelyet a renaissance analógiájára, információs renaissance-nak, röviden INFOSANCE társadalomnak nevezünk.

 

 

Kulcsszavak: társadalom elmélet, információs társadalom, tudástársadalom, multistruktúra, strukturális energia, struktúra idő, Sd-effektus, infosance társadalom, fejlődés,

 

The structural theory of society

 

Abstract

 

This is a summary of the co-authors volume which is under preparation at the moment, the aim of which is to introduce and clarify the key concepts of a new and comprehensive theory. The basis of this theory is the distinction between the structural specification of living and lifeless systems. In order to do this we have introduced new terminology and modelling tools which will aid us in describing some universal system laws. These laws –until now- have only been discussed in terms of paradoxes.

We introduce the SD-Effect (Structure-Difference Effect) which is the basis of the working and creation of multistructural (living) systems; the structural energy which builds on this concept and is suitable for the explanation of social movements (including the definition of ‘society’ as a concept). At the same time, we suggest the generalisation of linear time: the structure time, as a basis for societies’ own time and the conceptual basis for “development”. An application of this is the social time paradox, which is a defining phenomenon of our life in the 21st century.

This multistructural theory is suitable for the information- or knowledge society’s specification, through the precise definition of information-cognition-knowledge hierarchical concept-triad. We are going to attempt this in our book.

Building on the above we can draw the outline of a knowledge-based, humanistic and secure society, which we named INFOSANCE society as a mosaic word of information and renaissance.

 

Key words: theory of society, information society, knowledge society, multistructure, structural energy, structure time, SD-Effect, infosance society, development

 

 

Új elméleti modell a valóság megismerésére

 

A fogalmak, kifejezések igazi lényegét a tudományban is alapvetően megérezni kell, mivel a nyelv az igazán új dolgok kifejezésére alkalmatlan (különben mindenki költő lenne, vagy egyáltalán nem lenne szükség költészetre). Az igazán új dolgok felfedezőinek egyik legnehezebb feladata, hogy gondolataikhoz úgy találjanak valóban új kifejezéseket, hogy azokat a régi módon gondolkodók is megértsék. Ezért nem célszerűek az újradefiniáló kísérletek, vagy a definíciók „kiterjesztései” a régi szóhasználattal.

 

Fontosnak tartjuk, már a bevezető gondolatok előtt jelezni a kötet műfajára vonatkozó szándékunkat, mely szerint e kötet nem összefoglaló enciklopédia a társadalomról, hanem merőben új módon, új eszközrendszerrel és fogalmi bázison mutat be egy olyan strukturális alapokon nyugvó elméleti modellt, amely alkalmas az élő és élettelen rendszerek egységes modellezésére. Ha ez az olvasó szemszögéből nézve nem lett volna kicsit riasztó, ezt az alcímet adhattuk volna a kötetnek: Alapvető fogalmak, alapkérdések, törvényszerűségek és válasz alternatívák.

 

A szerzőpáros több évtizede érlelődő gondolatait rendezi „gondolati rím párokba”, amelyek a szakmai orientációjuk szerinti ismeretelméleti, társadalomelméleti kérdések, strukturális rendszer modellbeli válaszok és magyarázatok, majd ismételten társadalomelméleti értelmezések formájában kerülnek az olvasó elé. Így nem csupán a kész elméleti rendszer ismerhető meg a kötet olvasása során, hanem az okság és megismerés, a folytonosság – evolúció – fejlődés, a lineáris- és a strukturális idő, az élettelen és élő, valamint a társadalom fogalmának új és koherens értelmezéséhez, törvényeihez szellemi kalandozások során vezető út is.

A kötet műfaja hasonló az ókori tudományos párbeszédek, vagy a középkorban előszeretettel alkalmazott levelezések műfajához, ami természetesen nem véletlen, hiszen a szerzők mindkét módszert alkalmazták a közös munka során.

 

E könyvünk megírása során Max Planck gondolata vezetett bennünket, aki a fizikáról azt mondta, hogy „Van az épületnek egy veszedelmesen gyenge helye, s ez éppen az alapja. Az épületből hiányzik az eleve minden irányban megerősített alapzat, amelyet külső viharok nem rázkódtathatnak meg, vagy más szóval: az egzakt tudományban nincs olyan általános érvényű elv, amely az épület megfelelő fundamentuma lehetne.” (Planck 1965)

 

Lehetnek-e egzaktak a társadalomtudományok?

 

Ha az „egzakt” tudománynak tartott fizikáról leírható volt Planck fenti gondolata, akkor ez fokozottabban igaz kell, hogy legyen a társadalomtudományokra. Egzaktnak ugyanis olyan pontos, mérhető adatokra alapozott megismerést nevezünk, amely a szubjektív értékelést nagymértékben kizárja. A társadalom esetében pedig ezt a követelményt nem tudjuk garantálni. „Ezért téves az a felfogás, hogy a történettudomány lehet olyan egzakt, mint a természettudományok. Amit emberek gondolnak emberekről, sohasem lehet igazán egzakt. S a történetírás végül is ezt csinálja.” (Gombos 1999)

De a közgazdaságtan, a szociológia, a néprajz és a többi társadalomtudomány is „ezt csinálja”. Akkor viszont nem lehetnek egzakt tudományok.

 

De ha így áll a helyzet, akkor lehet-e egyáltalán „társadalomtudományokról” beszélni a szó tudományfilozófiai értelmében? Egyáltalán van-e ennek (ezeknek) alapzatuk, fundamentumuk és ezek kemény, egzakt alapok-e? De az a kérdés is felvethető, hogy a „tudomány”, a „tudományosság” azonos-e az egzaktsággal, avagy létezhetnek nem egzakt tudományok is? S a társadalomtudományok ezek közé sorolhatók-e?

 

Az elmélet jelentősége

 

Mi úgy gondoljuk, igaza volt annak (a ma már nehezen beazonosítható) gondolkodónak, aki szerint „sokszor nincs praktikusabb, mint egy jó elmélet.” Selye János írja le valahol, hogy az empíria roncsai olyanok, mint a gerendák, amelyeket csak az elmélet képes hajózásra alkalmas tutajjá abroncsolni. De mi az elmélet? Erre nézve is Selyét idézzük: „A legjobb elmélet az, amelyik megengedi, hogy a legkevesebb feltevéssel a legtöbb tényt egyesítsük, mert ez a legalkalmasabb arra, hogy még több tényt olvasszon magába saját szerkezetének károsítása nélkül.” (Selye 1967)

Thomas Kuhn az „elmélet” helyett a „paradigma” kifejezést használta, miszerint, amíg egy paradigmán (a megismerés tárgya rejtvényének megfejtéséhez szükséges probléma-megoldó sémák, eljárások, példatárak) belül az egyes tények, empirikus mérési eredmények értelmezhetők, addig a „normális tudomány” szakaszában vagyunk. Ha azonban találunk olyan tényt, kísérleti eredményt, amely a korábbi paradigmával már nem magyarázható, akkor új paradigmát keresünk. Ez a paradigmaváltás jelensége, ami tudományos forradalmat idéz elő. (Kuhn 1984)

 

Elmélet és törvény

 

Az „elmélet” azonban elválaszthatatlan a „törvénytől”. Amíg az elmélet a tapasztalatok rendszerezése, általánosítása, addig a törvény az objektív valóság általános és szükségszerű összefüggése. „A tudományos törvény olyan jól igazolt általános kijelentés, amelyben a valóság valamely szabályszerű (szükségszerű) összefüggése fejeződik ki.” (Fehér-Hársing 1977)

 

Ebben a könyvben mi a társadalmi valóság alaptörvényeit keressük. De óvakodunk attól, hogy a társadalmat olyan bonyolult gépezetnek tekintsük, amelynek törvényei vagy egyáltalán nem, vagy csak rendkívüli nehézséggel tárhatók fel. Azt kívánjuk igazolni, hogy a legáltalánosabb törvények a legegyszerűbbek. Meggyőződésünk, hogy sok látszólag össze nem függő társadalmi jelenség csak akkor válik érthetővé, ha egy – törvényeken alapuló – elmélet rendszerezi őket. De milyen „elméletet” keresünk egyáltalán? Olyat, amelynek meg tudjuk adni a „működési definícióját”. Ez közelebbről azt jelenti, hogy nem változatlan, statikus leírását kívánjuk adni minden létezőnek, hanem kimutatjuk a létezők mögötti ama mechanizmusokat is, amelyek mozgásban is tartják a valóságot.

 

 

Mi a vizsgálatunk tárgya?

 

A társadalmi és ismeretelméleti problémák felvetése és megtárgyalása után fel kell tennünk a kérdést: könyvünkben mi a megismerés tárgya? Van-e ilyen szintetikus, komplex tárgy? Ezt mi „társadalomnak” nevezzük.  Vizsgálhatók-e ilyen összetett tárgyak? Van-e ezeknek elméletük? A róluk leképzett elméletek (törvények, eredmények) alávethetők-e verifikációnak, avagy falszifikációnak? Röviden azt akarjuk mondani, hogy nem könnyű az ilyen megközelítések tárgyát megragadni. Nem olyan, mint a gravitáció jelensége, amiről hipotéziseket és elméleteket lehet leképezni. Ha pedig megragadtuk, akkor azt kell leírnunk, hogy milyen e tárgy természete? Ismét a „tudományos módszer” relativitása problémájába ütközünk bele, csak immár egy komplex téma kapcsán. Hiszen maga a „tárgy”, a „vizsgálat objektuma” (a társadalom) nem lehet sem abszolút, sem relatív. Legfeljebb az a módszer, amellyel elemeztük.

 

A társadalom fogalma:

 

Írásunk központi és kiinduló problémája tehát az, hogy mi a társadalom? Azaz, melyek a társadalmi problémák? Érdekes megfigyelni, hogy a legnagyobb lexikonok, enciklopédiák sem definiálják a társadalom fogalmát. Jelzős szerkezetek például találhatók olyan címszavak formájában, mint társadalmi struktúra, társadalmi mobilitás, társadalmi változás stb., de a „társadalom mint olyan” meghatározása még az Encyclopedia Britannica-ból is hiányzik. Jelen szerzők egyike egy egyetemi jegyzetében így határozta meg a „társadalom” fogalmát: „Szélesebb értelemben az együttes emberi tevékenység történelmileg kialakult formáinak az összessége. Szűk értelemben a társadalmi rendszer vagy történelmileg konkrét típusát (pl. tőkés társadalom), vagy meghatározott társadalmi szervezetet (pl. japán feudalizmus), vagy a társadalmi viszonyok valamely formáját (pl. közösség) értjük alatta.” (Farkas 1991)

Theodor Geiger a társadalom fogalmát így határozta meg: „azonos térben egyesült élő vagy meghalt személyek összessége” (Geiger 1928), melynek hét jelentésváltozata különböztethető meg:

  1. élőlények, emberek, állatok, növények összetartozása,
  2. emberi társadalom, mint a közös szükségletek biztosítására és kielégítésére szervezett egyesülés,
  3. szűkebb értelemben az emberi együttélés minden formája, (pl. jog, gazdaság)
  4. nagyobb csoport, melynek saját célja van. (pl. társas összejövetel)
  5. személyközi kapcsolatok, melyek valamely társadalmi részrendszert alkotnak (pl. család, közösség)
  6. kulturális, politikai hangadó körök (pl. jó társaság)

      7. rokonság és társas együttlét.

 

Szerintünk a „társadalom” szóhasználat az emberi kommunikáció pongyolaságának egyik áldozata. Amikor ugyanis társadalomról beszélünk (írunk), akkor hallgatólagosan az emberi társadalmat értjük alatta, ami még nem lenne probléma, ha csupán ezzel a jelzővel meg lehetne szüntetni a „társadalom fogalma” és a „társadalom szó” közötti szakadékot. E szakadékot úgy hidalhatjuk át, ha a „társadalom fogalmát” általánosan azonosítjuk az élő, azaz multistrukturális rendszerekkel. Ezzel elismerve azt, hogy általában a társadalom, speciálisan az „élő rendszer” szinonimája, amelynek ennél több differencia specifikuma nincs. A differencia specifikumot egy adott élő rendszer multistruktúrális szintje határozza meg, azaz az adott szinten definiálható elemek és struktúrák (relációk) tartalma. Ekkor tehát a szóhasználat kiegészül eme differencia specifikumokat meghatározó jelzős szerkezettel (ami a társadalom általános fogalmát nem érinti). Így beszélhetünk a hangyák, a zuzmók, vagy éppen egy ember sejtjeinek társadalmáról. Ha belegondolunk, ezek bármelyikére érvényesek az általános multistruktúra törvények, még ha ez elsőre furcsának is tűnik. Így kezelhető egységes (fogalmi) rendszerben a „sejt emlékezés”, az emberi emlékezettel, vagy a társadalom emlékezetével, a kultúrával. Ez összefügg a biológiai és információs örökítő anyaggal, a „gén” és a „mém” kapcsán. A történelem szerzője tehát a struktúra törvény, amelyet (a később megvilágítandó) Sd-effektussal magyarázunk meg.

 

Összefoglalóan (immár a szó szűkebb értelmében) azt mondhatjuk, hogy „a társadalom szóval az egymással együttműködő emberek kultúrateremtő tevékenységét definiáljuk. Ebben a jelentésében a különböző generációk közötti értékek és tapasztalatok átörökítését jelenti.” (Farkas 1999)

A társadalom tehát a kultúra egységén alapul. Időben valamennyi történeti alakját és strukturálisan minden elemét magában kell foglalnia. Balogh István írásbeli közlése sem áll távol tőlünk, (Balogh 2004) miszerint „…a társadalom az emberek közötti közvetlen (személyes) és közvetett (intézményes) kapcsolatok történeti formáinak összessége.”

 

Ha a társadalmat a kultúrára vezetjük alapvetően vissza, abból számos társadalompolitikai következtetés is adódik a mai kor és a közeljövő számára is. Például az, hogy a gazdasági és informatikai globalizáció nem szüntetheti meg az együttműködő népek, nemzetek, közösségek saját és sajátos kultúráját. Sőt, ezeknek a kultúráknak – a gobalizáció sikere érdekében - fel kell virágozniok. De ez is paradox módon érvényesülhet, mivel a kulturális eltérések, hagyományok, szokások gátjai is lehetnek gazdasági, politikai, technikai tartalmú globalizációs folyamatoknak.

 

Mit nevezünk tudományos és társadalmi problémának?

 

Mi abból a megfigyelésből indultunk ki, hogy a társadalom megfigyelt jelenségei addig tudományosan nem vizsgálhatók meg, amíg a mindennapi élet problémáiból nem absztraháljuk a „tudományos problémát”. Két kérdéssel kerülünk szembe: 1. Mi a „társadalmi probléma”?, 2. Mi a „tudományos probléma? Társadalmi problémának olyan szituációt minősítünk, amikor a kialakult társadalmi helyzet jelentősen eltér attól, amit szerettünk volna elérni. A társadalommal kapcsolatban azt tartjuk „problémának”, hogy valójában nem ismerjük ennek szerkezeti és működési alapelveit, s ezért nem tudjuk jól kalkulálni a társadalmi változásokat. Tudományos problémának pedig azt tekintjük, hogy a mindennapi élet tényeinek, jelenségeinek megfigyelésétől elindulva eljussunk olyan általános tételekig, törvényekig, amelyek leírják ezeket az alapelveket.

 

A megismerés gnoszeológiai problémái

 

A társadalom megismerése során azonban egy sereg ismeretelméleti problémába is beleütközünk. Ezeket egy ó-hindú mesével tudnánk legjobban illusztrálni. Ismert az a dzsainista történet, miszerint hat vak ember szeretné megismerni, milyen az elefánt. Körbeállják és megtapogatják. Az egyik szerint az „elefánt kemény”, a másik szerint „puha”, a harmadik szerint „rücskös” és így tovább. Álláspontjukat aszerint alakították ki, hogy mely pontján érintették meg az elefántot. Ennek az ismeretelméleti relativizmusnak van némi alapja, mert ha megkérdezzük, hogy melyik vaknak volt igaza, akkor azt válaszolhatjuk, hogy mindegyiknek, mert hiszen az állat ilyen is, olyan is, attól függően milyennek érzékeltük. De joggal mondhatjuk azt is, hogy végül is egyikük sem tudta megállapítani, hogy „milyen az elefánt mint olyan”. A hat vak érzékleteiben az elefánt lényege el van osztva, de ezeket az érzékleteket talán összegezni is lehetne. A mi esetünkben a kérdés így hangzik: „milyen a társadalom”?

 

 

A társadalomelméleti irányzatok relativitása

 

Nos, röviden tekintsük át a főbb társadalomelméleti (szociológiai) irányzatokat, iskolákat, s azt fogjuk találni, hogy különböző mérési eredményeik nem esnek egybe. Aki jól le tudja írni a történelmi fejlődést, változásokat, az már nem boldogul egy adott helyzet struktúrájának leírásával. És fordítva. Aki konfliktusokból vezeti le a társadalmi változásokat, nem tud mit kezdeni az egyensúllyal, a társadalmi renddel. És fordítva. Aki szerint a társadalom alapegysége a cselekvő ember, az nem tudja megérteni, miként jönnek létre a „személytelen” struktúrák. Aki a struktúrákat írja le, az elveszti nézőpontjából az embert és ennek cselekvését. Van, aki a tevékenységek eredményére, van, aki az eredményeket előállító aktív emberi ágensre fókuszál. Így áll elő az a helyzet, hogy a szociológiát „többparadigmás” tudománynak tekintik, amelyben az egyes paradigmák részben harcolnak, vitatkoznak, pörlekednek egymással, másrészt komplementer módon „kiegészítik” egymást. A megítélés attól függ, hogy találnak-e közös nevezőt a különböző elméletekben, vagy sem.

 

A „szociológus vakok” csak részleges magyarázatot tudnak adni a „társadalom elefánt” egyes tulajdonságairól, de senki sem tudja közülük, hogy valójában milyen az elefánt.

 

A szociológusok egyrészt természeti eredetre vezetik vissza a társadalmat, mások társadalmi eredetűnek tekintik. Hobbes például az egyének biológiai harcából indul ki, Rousseau szerint viszont ha megszabadulunk a rossz politikai rendszertől, akkor visszaáll a „természetes” állapot, mert az  egyenlőtlenség nem természeti adottság. Kant sem tekinti a társadalmi rendet természeti eredetűnek. Természetesen sem Hobbes (sem korábban már Arisztotelész és mindazok, akik a társadalom természeti jellegéről vagy eredetéről értekeztek), nem egy második – nem-emberi - természetről gondolkodtak. A második értelemben vett természetet elvileg megkülönböztették az első természettől.

 

A fiziokraták szerint a társadalmi rend saját természeti törvényeit követi. Adam Smith pedig önszabályozásból és a másokkal való kapcsolatból vezeti le a társadalmat. A Comte-féle utilitarizmus pedig tisztán szociológiai elmélet és az erre épülő liberalizmus a társadalmi viszonyok öntörvényszerűségeit hirdeti. A társadalmi statika a közösségek természetes rendjéből adódik, míg a társadalmi dinamika a társadalom haladását, fejlődését realizálja. Marx „archéja”, „őselve”, amelyből a társadalom felépül, a társadalmi viszonyok rendszere. A társadalom szerinte gazdasági és társadalmi struktúrákból épül fel, amelyek dinamikus változásait az osztályharc idézi elő. Az alapról és felépítményről szóló elméletében ezt a koncepciót részletesebben kifejti.

 

Durkheim szociologizmusa azt jelenti, hogy a társadalmat önmagából akarja magyarázni és megérteni. A munkamegosztás lehet mechanikus és organikus, amelyek a társadalmi sűrűségből (dinamikus kölcsönhatásból) erednek. Max Weber társadalmat konstituáló eleme a társadalmi cselekvés, amelyből levezeti a társadalmi kapcsolat, a közösség és társadalom és a társulás fogalmait.

 

Homans viselkedéselméletében a csereviszonyok pszichológiaiak. Ezzel kizárja a strukturális és a funkcionalista magyarázatokat. Ehelyett lélektani motívumokkal magyarázza a viselkedésmódokat.

 

G. H. Mead szimbolikus interakcionalizmusa abból az elgondolásból építkezik, hogy a társadalmi rendszerek nem mások, mint szimbólumok által közvetített interakciók.

 

Alfred Schütz az életvilág struktúráiról beszél, ahol a tények észlelését a szocializált személy értelmezési mintái szabják meg.

 

Claude Lévi-Strauss strukturalizmusa szerint a társadalom egy általános csere-, vagy általános kommunikációelmélet révén értelmezhető. Fontos szerepet tulajdonít a modellnek és a struktúrának. A struktúra az a rendszer, amelyet a modellek összessége alkot. A szabályozott viselkedésminták a struktúrák.

 

Parsons cselekvéselméleti rendszerelméletet dolgoz ki, amelyben kiindul Max Weber „társadalmi cselekvés” fogalmából, amely a következő strukturális összetevőkből áll: 1. cselekvés feltételei, 2. eszközei, 3. cselekvő szubjektív céljai, 4. normák, 5. motiváció (a cselekvés energiája). Nála alapvető fogalmak a funkció és struktúra, amelyekben benne rejlik a szerintünk is fontos szerkezet és a működés egysége. A cselekvők közti interakcióban jönnek létre a „társadalmi rendszerek”, amelyek valójában „cselekvési rendszerek”. A struktúrák alapjait pedig a normatív rendek alkotják.

 

Egy másik fontos irányzat az ún. konfliktuselmélet, amely a Rend versus Változás fogalmakkal operál. E megközelítés szerint a társadalmi konfliktusok strukturálisan létrejött ellentétek. Legnevesebb képviselője Ralph Dahrendorf azonban azt állítja, hogy a fejlődés motorja nem a konfliktus, hanem a konfliktusok szabályozása. A konfliktusok a hatalom megoszlásának módjából fakadnak.

 

Rendkívül érdekes az ún. folyamat- és alakzatelmélet is. Megalapítója, Norbert Elias szerint az elmélet fő kategóriája a társadalmi változás és a történelmi folyamat. Ezeket „Folyamat” és „Alakzat” néven emlegeti. A társadalom azoknak a funkcióknak az összefüggése, amelyet az emberek egymás számára betöltenek. E funkcióik működéséből jön létre a társadalmi rend. A koncepcióhoz tartozik még a „kettős kötés” elmélete is, amely az egyének és a társadalom fejlődésének párhuzamosságát vallja.

 

Az utóbbi évtizedek egyik legbonyolultabb tanítása az önreferenciális szociális rendszerekről szól. A német Niklas Luhmann szerint a társadalom legkisebb egysége a „kommunikáció”, amelyben három kiválasztási folyamat egyesül: információ, közlés és a megértés. A szocializáció alapparadigmája a rendszerelmélet lélektani szempontjai segítségével mélyíthető el. A könyvben a szociológiai rendszerelmélet, - és ezen belül – Luhmann és a radikális konstruktivizmus organikus elméletének szempontjait (gondolunk Maturana és Varela munkásságára), szintén elemzés tárgyává tesszük.

 

Kifejlődött egy ún. kritikai elmélet is, amelyet Max Horkheimer – az Institut für Sozialforschung megalapítója – fejtett ki 1937-ben először koncepcionálisan. Ehhez kapcsolódott Jürgen Habermas is, aki a második világháború után arra törekedett, hogy kombinálja a cselekvéselméletet a rendszerelmélettel. A társadalom ugyanis az idő függvényében kettéhasad, egyfelől Életvilágra, másfelől a vele rivalizáló, az előzőt gyarmatosítani akaró Rendszervilágra. A kommunikáció interszubjektív és kultúraközi folyamat, amely lehetővé teszi az emberi együttélést és annak változását.

 

És végül beszélünk posztmodern szociológiáról is, amely Lyotard szerint a „különbségek megmentése”. Ezen irányzaton belül az a megközelítés is divatos, (R. H. Brown) miszerint a társadalmat mint szöveget kell olvasni és tanulmányozni. 

 

A szociológiai elméletek (paradigmák) hasznossága

 

Nemcsak a helyesség, vagy hamisság állapítható meg nehezen a „szociológiai paradigmák” tekintetében, de az sem ítélhető meg, hogy melyik a jobb, bár megoldó képességük is különbözik. Ugyanakkor „használati értékük” nem lebecsülendő. Mert a viselkedéselmélet (Homans) a pozitív és negatív szankcionálás motivációja vizsgálatával szolgálhatja a szociális egységek (társadalom) fennmaradásának (rend) és változásának (haladás) okait, mozgatóerőit. A szimbolikus interakcionalizmus (G. Mead) a kölcsönös megértéshez szükséges szimbólumrendszer kutatásában hasznosítható. A fenomenológia (Schütz) megállapítja egy szociális egység (pl. üzem) tagjai észleleteinek heterogenitását a célokkal, a szervezet szankcionálási rendszer stb. szempontjából. A marxizmus (Marx) elemzi a csoport-, és osztályérdekeket. A strukturalizmus (Lévi-Strauss) a mögöttes modellekre és struktúrákra vezeti vissza a szabályozó tényezők sokféleségét. A rendszerelmélet (Parsons) a szociális egységet rendszernek tekintve, tisztázza a cselekedetek funkcionalitását. A konfliktuselmélet (Dahrendorf) a tényleges hatalmi struktúrákra mutat rá, s hogy kinek érdeke ezeket megőrizni, vagy megváltoztatni. Az alakzatelmélet (Elias) révén megvizsgálhatjuk a pozícióhoz, helyzethez kötött fizikai és pszichés tényezők kölcsönhatását a szervezet (egység) rendezőelvével. Az önreferenciális rendszerek (Luhmann) paradigmájával kidolgozható a tények kontingenciája, tanulmányozható a kommunikáció, a cselekvés és az átélés, az értelem a szociális egységben. A rendszer és a környezet viszonya is elemezhető általa. A kritikai elmélet (Habermas) felülvizsgálhatja valamely szociális egység cél- és értékrendszerét. A posztmodern elmélet (Lyotard) tolmács lehet különböző szubkultúrák között és toleranciájával segítheti az elnyomottak szóhoz jutását.

 

 

 

A módszertani relativizmus problémája

 

Mindezen értékek ellenére a különböző részelméletekben legalább kétféle relativizmussal találkozunk. Először is beleütköztünk a módszertani relativizmus problémájába. Mire vonatkozik a „relativizmus” a tudományos megismerésben? Könyvünkben azt próbáljuk igazolni, hogy a relativizmus alapvetően „kognitív” problémaként vetődik fel és valójában a „tudományos módszer”-re vonatkozik. Úgy is feltehetnénk a kérdést: van-e „kitüntetett, abszolút” módszer, avagy minden módszer „relatív”?

 

Az ismeretszerzés korábbi módja a „tekintélyre való hivatkozás” volt. Az igazság az „autoritások” (Arisztotelész, az egyház) tekintélyéből fakadt. Ezt váltotta fel a tudományos módszer, amelynek az a lényege, hogy ellenőrző vizsgálatok és részletes megfigyelés alapján szavazunk bizalmat valamely állításnak. A relativitás problémája ekkor úgy merül fel, hogy olyan megbízható-e ez a tudományos módszer, mint amennyire annak tartjuk?

 

A tudományos módszernek az az alapképlete, hogy részletes megfigyelésekből indulunk ki. Az elfogulatlan, előítélet- és értékmentes tudós a nagy mennyiségű adat összegyűjtése után elméletet alkot, amely megmagyarázza a megfigyelt eredmények szabályszerűségeit. A jó elmélet magyarázatot ad a történtekre és előre jelzi, valószínűleg mi fog történni. Ha nem vágnak egybe az előrejelzések az eseményekkel, akkor módosítják az elméletet. A helytálló általánosítás a törvény. Az eredmények pedig objektívek.

 

A kutatónak a megismerés alábbi szakaszain kell átmennie: 1. megfigyelés, 2. elméletalkotás, 3. általánosítás (univerzális állítás). A tudományos módszer eme felfogása nagyon elterjedt. De két ponton nem kielégítő. Egyik a megfigyelés természete, a másik az induktív következtetés. Téves ugyanis az a feltételezés, hogy ismereteink és elvárásaink nincsenek hatással megfigyeléseinkre. Tehát nincs tökéletesen elfogulatlan megfigyelés. Az észlelés során bizonyítható, hogy előzetes várakozásaink meghatározzák, mit látunk. Ehhez az egyszerű kép-felfogás bírálata szükségeltetik: a látás nem egyszerűen csak egy kép megjelenítése a recehártyán. Mást lát egy fizikus és egy bennszülött. Különböző szemlélők különbözően észlelik a helyzeteket. A megismerés ilyen értelemben kultúra-függő. A háttérismeretek (referencia struktúrák) néha másként láttatják a dolgokat, néha nem. De a következtetés mégis az, hogy mentális beállítottságunk jelentősen befolyásolja a megismerést. Az egyszerű kép-felfogás a megfigyelési állítások természetét is figyelmen kívül hagyja. A tudós nyelvileg fogalmazza meg megfigyeléseit. A nyelvben azonban eleve elméleti feltevések rejlenek. Ezért nem lehetségesek tökéletesen semleges megfigyelési állítások. Nem igaz, hogy a torzítatlan megfigyelés megelőzi az elméletet. Szavaink mindig előfeltételeznek egy elméletet a látott dolog természetéről.

 

Eddig két ténnyel kívántuk bizonyítani, hogy nincs objektív, előítélet-mentes és semleges megfigyelés. De van egy harmadik tény is: A tudósok mindig egy szituáció valamely vonatkozására koncentrálnak. Ez a válogatás (szelekció) is tartalmaz elmélettel terhelt döntéseket.

 

További ellenvetést is tehetünk: az egyszerű kép-felfogás nem a dedukciót, hanem az indukciót hangsúlyozza. A deduktív következtetések igazságmegőrzők (ha premisszájuk igaz, következtetésük is az). Az induktív következtetés viszont lehet igaz is, téves is. (vö. kacsacsőrű emlős.) A jövő olyan lesz, mint a múlt: induktív következtetés. Az indukció fontos, de nem megbízható, amint ezt Bertrand Russel írásaiból is tudjuk, viszont a tudományos módszer központi elemévé vált. (Russel 1968)

 

Az indukciónak még egy problémája van: induktív alapon más általános következtetéseket is levonhatunk, mint amiket levonunk. Felhalmozott bizonyítékainkkal más általánosítások is összeegyeztethetőek. A világban talált dolgok, vagy tulajdonságaik osztályozásának nemcsak egyetlen lehetséges módja van.

 

Az indukció-elvben továbbá hatalmas paradoxon is meghúzódik. Ha azt mondjuk, hogy csak az indukciós következtetés tudja jól előre jelezni a jövőt, akkor érvelésünk körben forgó. Az érv ugyanis az, ha az indukció a múltban sikeres volt, akkor a jövőben is az lesz. De ez maga is induktív következtetés. Elkövetjük vele a bizonyítandó bizonyítottnak vétele hibáját. Hallgatólagosan feltételezzük, hogy az indukció igazolt.

 

Az univerzális állítások hasonlóságokat tételeznek fel dolgok között. De a miénktől eltérő kategóriák alapján eltérő induktív következtetések születhetnek. Bizonyos általánosítások preferálása bizonnyal az evolúcióval függ össze. Az emberi faj kifejlesztett természetes hajlamot, hogy általánosításaival jelezze a jövőt. A természeti törvények ugyanakkor sohasem bizonyíthatók abszolúte: igazságuknak csak nagy valószínűsége van. Ezt hívják probabilizmusnak. De ezzel szemben is tehető ellenvetés: maga a valószínűség is változhat. A valószínű jövőbeli előfordulást ismételten önigazoló módon adhatjuk csak meg. Ez a következtetés is induktív, tehát a bizonyítandót ismét bizonyítottnak tekintjük.

 

Az indukció eme problémái alól csak úgy lehet kibújni, ha tagadjuk, hogy a tudományos módszer alapja az indukció. Popper éppen e probléma megoldása érdekében dolgozta ki a falszifikáció módszerét. (Popper 1934) Ennek lényege, hogy a tudósok nem megfigyelésekből, hanem elméletekből indulnak ki. A tudományos elméletek és a természeti törvények nem igaz állítások, hanem spekulatív kísérletek, találgatások a természet és a társadalom jelenségeinek elemzésére. Egyedüli céljuk, hogy a korábbinál jobb elméletek szülessenek. Sejtésekből indulunk ki. Ezeket kísérleti ellenőrzésnek vetjük alá. A tesztelés célja nem a sejtés igazságának, hanem hamisságának kimutatása. A tudomány úgy működik, hogy kimutatjuk az elméletek hamisságát és nem kell igazolnunk az elméletet. A hamis elméletet elvetjük, vagy módosítjuk. A tudományos haladás sejtéseken és cáfolatokon keresztül történik. Nincs abszolúte igaz elmélet. Egyetlen cáfoló példát könnyebb találni, miközben rengeteg megerősítő példa sem elég az igazoláshoz. Az általánosítást sokkal könnyebb cáfolni, mint bizonyítani.

 

Bármely elmélet használhatóságának próbaköve: a falszifikálhatósága. Különbséget lehet vele tenni használható és haszontalan hipotézisek között. Minél inkább falszifikálható egy állítás, annál használhatóbb a tudomány számára. Fordítva: ha valami nem falszifikálható, akkor nem tudományos. (Popper ilyennek tartja például a pszichoanalízist.) Bár ha egy elmélet nem tudományos, attól még lehet értéke. Egyes állításai ellenőrizhetővé válhatnak, csak tudományelőtti formájukban nem tudományos hipotézisek. A tudomány tévedéseken keresztül halad előre, amelynek módszere a próba-hiba (trial and error) megközelítés.

 

Természetesen a falszifikáció elméletet is sokan bírálják, mondván nem veszi figyelembe a tudomány szerepét a hipotézisek megerősítésében. Pedig eredeti, szokatlan hipotézisek alapján tett előrejelzések is jelentős szerepet játszhatnak a tudomány fejlődésében. A falszifikáció ettől az ellenvetéstől még nem omlik össze, de módosulnia kell: el kell ismernie a hipotézisek megerősítésének szerepét.

 

Elvben egyetlen ellenpélda alapján is el lehet vetni egy tudományos elméletet. De a megismerésnek sok eleme, oldala van. Az emberi tévedések is szerepet játszanak benne. Ezért nem kell azonnal elvetni az elméletet, ha falszifikáló példát találnak. De kételkedő álláspontra kell helyezkedni. A tudománytörténet igazolja, hogy nem vetették el a tudósok hipotéziseiket, ha ellenbizonyítékba ütköztek. (pl. ilyen volt a kopernikuszi forradalom is.) A világegyetem modellje nem a sejtés/cáfolat séma szerint változott meg, hanem több száz év alatt vetették össze az elméleteket a megfigyeléssel. Newton gravitáció elmélete is jó példa erre, mert „látszólagos falszifikációja” ellenére következetesen kitartott mellette.

 

Az episztemológiai problémák felvázolását azzal a következtetésünkkel zárjuk, miszerint a falszifikáció-elmélet nem áll összhangban a tudomány tényleges történetével. Mindezt Thomas Kuhn paradigma-elmélete értette meg velünk. Az új paradigma igazolása nem a régi paradigmán belül merül föl. A tudomány nem sejtésen és cáfolaton, hanem paradigmaváltások során fejlődik. A Bevezetőben azért tértünk ki az ismeretelméleti problémák rövid összefoglalására, mert a relativizmus ilyen megközelítése tudásfilozófiai és tudománytörténeti elemzést igényel és nekünk a továbbiakban erre már nem igen lesz lehetőségünk.

 

Társadalmi (erkölcsi) relativizmus

 

A továbbiakban tisztáznunk kell a relativizmus másik megjelenési formáját is, amit erkölcsi, társadalmi relativizmusnak nevezhetünk.

 

Szociológiai elemzést igényel ugyanis az a megközelítés, amikor a megtermelt tudományos tudás „társadalmi környezetét”, „társadalmi befogadását”, „elterjesztését”, „értékelését” vizsgáljuk. A társadalmi helyzet, kultúra, szokások, normák, értékek stb. függvényében az emberek eltérően tartanak valamit helyes, vagy helytelen cselekvésnek (erkölcsi relativizmus), igaz, vagy téves állításnak. Ez az „értékelő (normatív) relativizmus” különösen a társadalomtudományok megítélésére, avagy a természet-és műszaki tudományok gyakorlati alkalmazására, következményeire terjed ki. (lásd környezetszennyezés stb.) Ekkor kilépünk a tudományos megismerésből és a tudás társadalmi vonatkozásait kutatjuk. Az ún. Penrose-paradoxonra (Penrose 1989) szeretnénk hivatkozni, miszerint a tudatos gondolkodás nem algoritmikus, nem írható le kimerítően az Ész természete. A tudásszociológia (amint ezt Mannheim Károly óta tudjuk (Mannheim 1931), a gondolkodás „léthez kötöttségét” ismeri fel. A módszertani (megismerésbéli) relativizmus helyébe egy másfajta relativizmus kerül, amikor a tudományos eredmények „léthez kötöttsége” (kultúrák, szokások, értékek, érdekek, szituációk eltérései és különbségei) befolyásolják, hogy mit tekintünk igaznak, vagy hamisnak a megismerés eredményeiből. Norbert Elias például kognitív versus affektuális tudásról beszél. (Elias 1999) Alapkérdésnek tartható, hogy meghatározott értelemalakzatok (tudásszerzés) miképpen és mennyiben függnek más jellegű értelemformától? Ekkor ismét egy paradoxonba ütközünk: a gondolkodás léthez kötöttségét feltáró gondolat maga is léthez kötött. Mannheim ezért relativizmus helyett a relacionalizmussal keresi a kiutat, amelyet a jelentés és az interpretáció fogalmaival vél megoldani.

 

A társadalmi és ismeretelméleti problémák felvázolása után röviden be kell mutatnunk, milyen koncepcióval találkozik majd könyvünkben az Olvasó. Mi abból indulunk ki, hogy a bonyolult rendszerek működésének két alaptörvénye van:

  1. struktúra versus működés kölcsönhatásának elve
  2. rendszer versus elem átmenet, azaz a struktúra szintek relativitásának elve

 

 

A rendszerelméleti megközelítés: multistrukturalitás

 

Először is a rendszerelmélet segítségével véljük tárgyalhatónak a társadalom struktúráját és működését. A modellelmélet nyelvén kifejezve egy „strukturális modellt” mutatunk be, amely újszerűen tárgyalja a társadalomnak és megismerésének korábbról is ismert problémáit. Mindjárt az elején nem árt tisztázni, hogy vizsgálódásunknak mi a valódi tárgya. Ez nem más, mint a Társadalom a maga ontológiai valóságában és nem az erről leképezett elméletek. Az a modell, amit „multistrukturális” modellnek nevezünk, a társadalmi valóságot kívánja reprezentálni és nem a róla megalkotott, leképezett különféle társadalomelméleteket tekinti tárgyának. Úgy is mondhatnánk, hogy tárgyunk nem „ismeretelméleti tárgy”, hanem „ontológiai tárgy”. Ezért azok az összefüggések, amelyeket kimutatunk, nem a szociológia, vagy más társadalomtudományok tárgyára, elméleteire, hanem magára a társadalomra vonatkoznak. Felidézzük ismét az indiai tanmesét: kérdés, hogy milyen az elefánt? Ha igaz, hogy létezik olyan állat mint az elefánt, akkor ennek vannak bizonyos tulajdonságai, amelyeket az emberek (vakok, kutatók) csak részleteiben, egyes vonatkozásaikban képesek megismerni. Ugyanazt a társadalmat vizsgálják a szociológusok, demográfusok, néprajzosok, közgazdászok, történészek és így tovább. Az nem lehetséges, hogy az egyes társadalomtudományoknak legyenek elméletei, törvényei a társadalomról, mert akkor az ilyen elméletek nem lennének mások, minthogy az „elefánt rücskös”. Tehát mi azt az elméletet, vagy azokat a törvényeket keressük, amelyek a társadalomtudományok számára közösek. Nem a társadalom „rücskösségének”, „puhaságának”, „keménységének” stb. elméletét kívánjuk leírni, hanem azt az elméletet, amely a társadalom (képes hasonlatunkban az elefánt) tulajdonságait általánosan leképezi.

 

A strukturalizmusnak mint elemzési módszernek az a lényege, hogy tárgyát olyan egésznek tekinti, amely leírható, kifejezhető azokból az elemekből, amelyek alkotják, illetve az elemek között fennálló kölcsönös függőségekből. A cél ezen egész belső koherenciájának és időbeli állandóságának feltárása. Ezért előnyben részesítik a vizsgálat tárgyának szinkronikus vonatkozását és egy adott pillanatban való leírását, viszont nem (vagy csak nehezen) veszik számításba időbeli fejlődését. A szociológiában C. Lévi-Strauss alkalmazta elsőnek ezt a módszert a rokonság struktúráinak kutatásánál és főleg a mítoszok elemzése során. (Lévi-Strauss 1981)

 

A lineáris idő bírálata

 

Alapvetőnek tekintjük, hogy a korábbi felfogásoktól eltérően értelmezzük az „idő”, a „folytonosság”, és a „fejlődés” fogalmait.

Mivel az eredmény egy igen koherens elméleti és magyarázó rendszer, amelynek fogalmi alapjai is e könyvben kerülnek bevezetésre, a „lineáris és struktúra időről”, valamint a fejlődésről kialakított gondolatainkat itt a Bevezetőben csak vázlatosan érintjük.  Ez felvillant valamit egy ismeretelméleti szempontból kulcsfogalom, valamint a hagyományosan lineáris idő felfogás és a multistrukturális modell kapcsolatából.

 

Nem tudunk mit kezdeni az „abszolút idő” fogalmával, s azzal az eljárással, amely korábban a metrikus térbe begyömöszölte a strukturális teret. Kimutatjuk, hogy az idő rendszertulajdonság, amely függ a struktúrától. Ezzel talán az Einstein relativitáselméletében található szemléletet próbáljuk meg alkalmazni a társadalomra.  A társadalomban is értelmes beszélni „saját időről”, amely csak valamely rendszerre vonatkozik, más rendszerekhez képest már viszonylagos. A „fejlődést” kérdéses fogalomnak tekintjük és megvizsgáljuk, hogy valóban lineáris-e az időben? „Fejlődés” helyett inkább a „változás” fogalmat preferáljuk.

 

Különösen érdekes az idő, mint történelem felfogása, amely klasszikusan, természetes módon a lineáris idő fogalmához vezet, ami a történelem, mint egyszerű historicizmus képében jelenik meg. Ez persze távol van a történelemelmélettől. Annál is inkább, mert a történelmi kronológia egy úgynevezett „részben rendezési” relációból egy „jól rendezési” relációt próbál létrehozni. Azaz a lineáris időnek legnagyobb problémája, hogy a párhuzamos történésekkel nem tud mit kezdeni. Ennek alapvető oka, hogy ez a felfogás az „ok-okozat” összefüggést egyértelműen a lineáris idő dimenzió mentén akarja leírni. Ebből következik a „fejlődés” félreértelmezése is, mely szerint az időben rendezett későbbi esemény (mint okozat) lehet csak fejlettebb az őt megelőzőnél.

 

A lineáris időt tehát a metronóm mintájára képzelhetjük el, amelynek abszolút törvénye a tökéletes ciklikusság. Így mindössze a ciklusok hossza változhat. A saját idők tehát csupán fázis eltolódásokat jelenthetnek. A „struktúra idő” felfogása szerint azonban a monoton ciklikusság csupán speciális eset. A multistruktúrában egyszerre (párhuzamosan) vannak jelen a különböző vonatkoztatási rendszerek, így modellezhetők a párhuzamos változások, vagyis a saját idők!

 

Az „órák”, azaz a saját idők szinkronizálása tehát nem csak trükk (lásd téli és nyári időszámítás), hanem valódi strukturális művelet. Nagyon eltérő struktúrájú rendszerekben tehát nem csupán szlogen, hogy nagyon másként „járnak az órák”, hanem egyre kisebb esély van a szinkronizálásra, azaz a struktúrák izomorfia szintjének jelentős növelésére, amelyre két lehetőség van, ám ezek jelentősen különböznek.

 

Az egyik a „sokkszerű változás”. Példa: Van két egyforma poharad, az egyik üres, a másik tele van borral. Ekkor a két pohár struktúrája nagyon különböző. Ha most az üres pohár hirtelen megtelik borral, akkor az eredetinek éppen a komplementer struktúrája áll elő és egyúttal teljesen izomorf lesz az eredetileg tele pohárral. Ez a sokkszerű változás a valóságban nagyon ritka (ilyen a mesékben előforduló „terülj-terülj asztalka”).

 

Ezért a másik struktúra kiegyenlítődési lehetőség az általános, a „lassú változások sora”, ami éppen a strukturális idő mérhetetlen lelassulását jelenti. Az „idő paradoxon” jelensége éppen abból fakad, hogy az ember két igen különböző időstruktúrájú rendszer metszetében van (természet és társadalom) és a két alapvető óra szinkronizálásába kezd „beletörni a bicskája”. Tehát a struktúra idő leképezhető lineáris idővé, de fordítva ez semmiképpen nem megy.

 

E paradoxon jól tetten érhető az élő és élettelen, vagy a lényegesen eltérő szintű multistruktúrák találkozásánál, az ilyenek által alkotott vegyes rendszerekben.

 

Ilyen például az emberi társadalom, amely egyszerre része az évmilliárdokkal öregebb természetnek és egyben egy ehhez képest jóval fiatalabb emberi konstrukció. E két rendszer strukturális feszültségeiből, a rendszeridők de-szinkronizációjából vezethetők le az ember „civilizációs” betegségei (rák, infarktus, stb.), amelyek nézetünk szerint abból adódnak, hogy az ember e két rendszer határán képtelen a lényegesen eltérően járó „órákat” szinkronizálni. Így nem tudja biztosítani a strukturális egyensúlyt, ami a struktúrák szakadásához, széteséséhez vezet. Szentgyörgyi Albert már az 1930-as években megfogalmazta a következő meggyőződését:

„Meg vagyok győződve, hogy az ember teste éppolyan tökéletes, mint állattársainké, és látszólagos hiányosságai a felépítése és a környezete közötti diszharmóniából erednek. Az ember nem a nagyvárosok kövezetén jött létre. Kialakulása valamilyen dzsungelben, számtalan éven át tartott és szigorúan ennek a dzsungelnek az életéhez alkalmazkodott. Civilizációnk újkeletű és még nem nyomta rá bélyegét a testünkre. Ha egészségesek akarunk lenni, testünket vissza kell helyeznünk abba a környezetbe, amely számára kialakult.”

(Szent-Györgyi Albert 1973.)

 

A folytonosság problémája

 

Mindezekből adódnak a folytonossággal kapcsolatos félreértések is. Ha ugyanis a folytonosság csak a lineáris időben lenne elképzelhető, akkor a tudomány, vagy az egész megismerés szempontjából szomorú igazság lenne Hegel azon gondolata, mely szerint „senki sem ugorhatja át a saját korát”. Szerencsére azonban ez nincs így, mert az emberiség folytonos és nem az ember. Az emberiség folytonosságát nevezhetjük kultúrának.

 

Míg a biológiai folytonosságot a biológiai öröklés kódját továbbadó genetikai anyag a „gén” biztosítja, ugyanezt a funkciót a kulturális öröklődés esetén, a R. Dawkins által bevezetett „mém” tölti be. (Dawkins 1976, 1986) Ugyanakkor a két rendszert együtt kezelhetjük, ha az élő társadalmakat a multistrukturális rendszerek különböző rendszerszintjeinek tekintjük. Így az is világossá válik, hogy a törvényeik is azonosak, csupán az elemek és relációk tartalma változik.

 

A fejlődés sem lineáris

 

Mindezekhez kapcsolódik a „fejlődés” fogalma. Az alapvető problémát itt is az okozza, hogy a fejlődést a lineáris idő dimenziójához kötik. Rendszerünkben azonban A FEJLŐDÉS NEM IDŐBELI RENDEZÉSI RELÁCIÓ, hanem TARTALMAZÁSI RELÁCIÓ. Azaz a fejlettebb rendszer tartalmazza a fejletlenebbet, és nem időben előzi meg, vagy követi! A „fejlődés” tehát strukturális fogalom. Egyúttal világossá válik a fejlettség relativitása, hiszen a struktúrák tartalmazási és izomorfia relációja mindig vonatkoztatási rendszerfüggő, így könnyen magyarázható az emberi és állati társadalmak és „fejlettségük” több szempontú összehasonlíthatósága (amiből sokszor nem feltétlenül az emberi társadalom kerül ki győztesen). Ez a fejlődés felfogás egyben értelmezhetővé teszi, hogy „nemcsak a megismerésben van fejlődés, de a valóság szerkezeteiben is”.

 

 

Formalizálás: SM-modell, Sd-effektus, multistruktúra, társadalmi holográfia

 

Az ismeretelméleti és rendszerelméleti alapvetés után kerül kifejtésre modellünk alapvető fogalma, és a multistruktúrák alaptörvénye, azaz az SM tároló (Structure Memory), és a struktúra-differencia effektus (Sd-effektus), amelyre már ráépíthető a társadalom fogalma és működési törvényeinek egzakt leírása.

 

Modellünk bemutatása során formalizmusokat használunk, azaz tételekből indulunk ki, majd ezekből bizonyos állításokhoz jutunk el, amelyeket bizonyítással zárunk le. A bizonyításokat mellékletekben helyezzük el. Az SM-tároló multistruktúrális modelljét az élő rendszereken tudjuk bizonyítani, s könyvünkben arra teszünk kísérletet, hogy állításainkat a társadalomra is alkalmazzuk. Az etológiai és más minták elemzése mintegy előkészíti a társadalom megértését, amelyben viszont már megjelenik a célirányos rendszerműködés is, amelyet vezetési alrendszernek nevezünk. Mindezt az optikai holográfia elv általánosításaként írjuk le, ez a társadalmi jelenségek holográfiája. Ennek részleteit a következő fejezetekben tárgyaljuk.  Csupán annyit jelzünk előre, hogy minden hologramhoz egységes vonatkoztatási rendszer kiválasztása szükségeltetik. 

 

Ez teszi lehetővé, hogy bonyolult multistruktúrális rendszernek tekintsük a társadalmat, ahol a társadalomtudományok (például a szociológia) nem a rendszer egészéből indul ki, hanem megfordítva. A szociológia is csak elemi információkból építheti fel saját értelmező-magyarázó rendszerét. Így válik érthetővé a „társadalmi energia” strukturális fogalma.  A „struktúra” fogalom azért fontos a számunkra, mert élő rendszerek csak struktúrában érthetők meg, amelyre a numerikus (kvantitatív) egyenletek nem adnak jó magyarázatot. Természetesen alaptörvényeket keresünk, amelyek paradoxonok formájában foghatók  fel, főleg azért mert az ember (aki vizsgálódik) maga is benne van a rendszerben. 

 

Tudás, ismeret, információ

 

Mivel a tudás alapú társadalom alapkategóriája a tudás, így e társadalom mindenfajta tárgyalása, csak a fogalom definiálása után végezhető. A társadalom változásai (fejlődése) és törvényszerűségei, tehát csak a tudáshoz vezető dinamikus megismerési folyamat pontos leírásával és modell analógia alapján való társadalmi megfeleltetésével tehető meg.

 

Ezért axiómának tekintjük, hogy az anyag = energia = információ (ma már többnyire elfogadott) ekvivalencia triád alapján kimondható, hogy minden társadalom információs. E triád-tézis nemzetközileg is egyik első megfogalmazása már Balogh István egyik korai könyvében is megtalálható (Balogh 1979). Ez tehát nem lehet differencia specifikuma, így elnevezése sem egyetlen kitüntetett társadalmi formának! Vagyis az „információs”, vagy akár az „információ alapú” társadalom elnevezés semmitmondó.

 

A rendszerek strukturális modellezése, a megismerés kumulatív rendszere és a kivételek törvényei a megismerésben című tanulmányaiban a szerzők egyike, Dénes Tamás egzaktan megfogalmazott és bizonyított tételek formájában építette fel a „bonyolult rendszerekre” vonatkozó általános elméletet. (Dénes 1978, Dénes 1979, Dénes 1985)

 

A rendszerek struktúra-változás<=>működés ekvivalencia törvénye alapján (bizonyítottan) minden, így az információtól kiinduló, az ismereten át a tudáshoz vezető megismerési út is dinamikus, visszacsatolásos körfolyamat.

Az Axiómából következően az információ az anyag alaptulajdonsága. Ismeretté tehát az információstruktúrák válnak, amelyek relativitási elven, azaz referencia, vagy vonatkoztatási struktúrák által keletkeznek. Szemléletesen mondhatjuk, hogy az „ismeret strukturált információ”. Hagyományos fizikai analógiára hivatkozva, az ismeret talán a testek helyzeti, másképpen potenciális energiájának felelhet meg leginkább. Itt érhető tetten az élettelen és élő rendszerek differencia specifikuma. Az élettelen rendszerek ebből az állapotból önállóan nem képesek tovább strukturálódni, azaz önálló működésre képtelenek. Ez Newton alaptörvényének magyarázata, mely szerint „Minden magára hagyott test, csak erő hatására képes megváltoztatni mozgásállapotát.”

 

Az élő rendszerek a struktúrák további strukturálódása (működés) során multistruktúrákká alakulnak. A multistruktúrák nem egyszerűen struktúrák szuperpozíciói (összegei), hanem ezek minden eleme is struktúra, azaz működésük különös formája a „rendszer/elem” átmenet, amely tulajdonképpen definiálja a különböző „rendszerszinteket”.

 

Ez tehát az élő rendszerek differencia specifikuma, amelyről Szent-Györgyi Albert (1973. 109.o.)-ban ezt találjuk:

„Akkor fogjuk valóban megközelíteni az élet megértését, amikor valamennyi struktúra és funkció, valamennyi szint –az elektronok szintjétől egészen a molekulák feletti szintig-, egyetlen egységbe olvad össze. Addig azonban a struktúra és a funkció, a klasszikus kémiai reakciók és a kvantummechanika vagy a szub- és szupramolekuláris közötti megkülönböztetéseink csak módszereink és felfogásunk korlátozott jellegét mutatják.”

 

Így magyarázható az élő rendszerek nem-Newtoni, önálló mozgása (A mozgást itt általánosan értelmezve. Lásd a könyvben az „Aréna modellt”, amelynek alapja a „strukturális energia”, azaz a struktúrákban megtestesülő energia.  Mindezek alapján tehát az információ egyszerű elemi struktúrája az ismeret, az ismeretek multistruktúrája a tudás, amely azonban képes a visszacsatolási folyamatban, egy magasabb struktúra szinten ismét információvá válni.

 

Az előző strukturálódási körfolyamat hozza létre az élő (multistrukturális) rendszerekben a társadalmakat, amelyek igen bonyolult, azaz nagyon sok szintű (rétegű) multistruktúrák. A korábban leírtakból következik, hogy e rendszerek működésének alaptörvényei:

-         a struktúra <=> működés kölcsönhatásának elve

-         a rendszer => elem átmenet, azaz a struktúra szintek relativitásának elve

 

Az tehát triviális, hogy minden társadalomban információáramlás van. A különböző „fejlettségű” társadalmakat (a fejlődés, fejlettség, mint irányított fogalom meghatározását) megadjuk strukturális alapokon, tehát az ismeret, illetve a tudás áramlása különbözteti meg.

 

Arra a következtetésre jutottunk tehát, hogy egy rendszerben áramló információ, ismeret, tudás sebességét a rendszer struktúrája határozza meg, éppen azáltal, hogy a már kialakult multistruktúrával mennyire izomorf az éppen beépülni kívánó új struktúra (Sd-effektus). Ez jól definiálható és „mérhető” a „kumulativitás” fogalmával és egyben mód nyílik az egyéni kreativitás általánosítására, azaz a kreatív társadalom fogalmának bevezetésére.

 

 

 

Mesterséges és természetes intelligencia

 

Így jutunk el a „mesterséges” és a „természetes intelligencia” problémájáig. Valószínűleg arról van szó, - vetette fel Kampis György filozófus egy éjszakai rádióbeszélgetésben - hogy az emberben növekvő természetes intelligencia mellett, az ember egyre inkább képes mesterséges, technikai rendszerekben bővíteni az intelligenciát, amely tehermentesítő és katalizáló funkciójával megtámogatja természetes intelligenciánkat. Platon ókori akadémiájában nyilván a természetes intelligencia működött csupán, míg korunk informatikai eszközeiben már a mesterséges intelligencia jelentős eszközei öltenek testet. Ez a párhuzamos fejlődési vonal azonban csak részben sikertörténet. Veszélyeket is rejt magában. Gondoljunk a híres Turing-tesztre, miszerint, ha kellően jól programozunk be egy számítógépet, akkor nem tudhatjuk, hogy a tőlünk elválasztott helyen működő másik számítógépnél ember vagy gép válaszol e kérdéseinkre, miközben dialógust folytatunk vele. Szembe kerülünk egy eldönthetetlen paradoxonnal. A New Yorker 1993. július 5.-i számában jelent meg Peter Steiner karikatúrája „Két kutya társalog egymással” címmel. A rajz azt akarta kifejezni, hogy az interneten senki sem tudja, hogy kutya vagy. (Friedman 2006).

A Turing-féle „fekete doboz” esetén a legfőbb probléma az azonosítás lesz. Az információ „fogadója” nem tudhatja biztosan, hogy kitől kapta az üzenetet. A probléma az által oldható meg, ha kidolgozzuk azokat a módszereket, amelyekkel egyértelműen definálható az információt előállítók személye. E nélkül ugyanis virtuális társadalom jönne létre, amelyben virtuális információk révén virtuális valóság képződik. A megoldás feltehetően olyan irányokban kereshető, ahol az információtermelő és maga a termelt információ is azonosíthatóvá, megkülönböztethetővé válik. Ekkor az „egyediség” kiterjeszthető lesz az információhordozóra is (Dénes 2003). 

 

A megoldás talán igen meglepő, amikor kijelentjük, hogy nincs mesterséges intelligencia. Ha elfogadnánk a kétféle intelligencia létezését, akkor dualista módon megkettőznénk az emberi gondolkodást és megismerést. Holott inkább arról van szó, hogy csak egyetlen (s ez a természetes emberi) intelligencia létezik, amelyet egyre inkább hardverekbe teszünk át a technikai fejlődés során. A monizmus elvén nyugvó koncepciónkból ez a feltevés és következtetés adódik. Paradox módon még azt is kijelenthetjük, hogy nem a hardvereket fejlesztjük, hanem a bennük megjelenő szoftvert (intelligenciát) dúsítjuk fel, s ezáltal közeledünk a Tudástársadalom felé. Az ősközösség tehát Információs Társadalom volt, de miután az emberiség egyre tökéletesebben képes transzferálni a világról szerzett információt előbb ismeretté, majd tudássá, ezért valójában most közeledünk a Tudástársadalom felé. Ebben a valódi kérdés így hangzik: valóságos, vagy virtuális-e az az ismeret (tudás), amelyre az ember a valóságból érkező információtömeget leképezi?

 

A társadalom mint multistruktúra

 

Mindebből az a gyönyörű következmény adódik, hogy képesek vagyunk a társadalmat, mint bonyolult multistruktúrát, nem csupán mennyiségi, hanem strukturális jellemzők által leírni! Ennek nem csupán ismeretelméleti jelentősége van, amely szerint végre túl tudunk lépni a klasszikus fizikai világkép, mechanikus, mennyiségi leírásán, hanem igazi jelentősége, hogy képesek vagyunk az élő (bonyolult) rendszerek, így a társadalom, numerikus egyenletekkel eddig nem, vagy csak durva közelítéssel leírható jelenségeinek leírására. Konkrétan fogalmazva, túlléphetünk a társadalom és a társadalmi jelenségek metrikus skálákkal való mérésén. Ez talán ahhoz hasonlítható, mint az orvoslásban a hőmérő, vérnyomásmérő és spatula után a CT használata!

 

A struktúrák elméletében nem közelítő, hanem pontos leírását tudjuk adni olyan alapvető jellemzőknek, mint az összefüggőség, illetve ennek különböző fokozatai (ez kulcs fontosságú a strukturális energiánál), a struktúrák telítettsége (ezen alapul a rendszer-elem átmenet), az egyensúly, amelyről manapság előszeretettel beszélnek a gazdaság területére leszűkítve azt, a hierarchia, amely kifejezetten strukturális kategória és numerikusan legfeljebb rossz és még rosszabb mérőszámok definiálhatók.

 

Megváltozik a rendszer leíró változóinak, az empirikus rendszer leírásának is a felfogása és eszköztára. Az eddig erőltetett skála-transzformációk helyett belép az egységes vonatkozási rendszer strukturális alapelve, amely az optikai holográfiához hasonlóan, társadalmi hologramot állít elő, azaz a jelenségről (ez felel meg a fizikai tárgynak) alkotott teljes multistrukturális kép, a tudás áll elő. A változókat nem a mérő skála, hanem a változók strukturális környezete határozza meg, így egyértelműen összehasonlíthatókká válnak! Ennek jelentősége éppen a társadalmi jelenségek megértésénél és magyarázatánál alapvető.

 

A társadalmi struktúrák stabilitása

 

A maga természetes modelljében leírható például a társadalmi rétegződés (és ennek dinamikus párja a mobilitás), amelynek részeként magyarázhatók és leírhatók a társadalmi szerepek, amelyeket eddig egyéb diszciplínákból kölcsönvett változókkal próbáltak közelíteni (nem, életkor, jövedelem stb.) Így írható le és magyarázható a társadalom kognitív modellje, az információ – ismeret – tudás alapú tipizálása, amelyben a hagyományos társadalom tipológiát használva, éppen az ősközösségi, vagy primitív társadalmak nevezhetők információs társadalomnak!

 

A struktúrák nem numerikusan közelítő, hanem strukturális leírásából új felismerések adódnak, amelyek újdonsága tulajdonképpen a régi leírások hibáiból fakad.

 

a)      Az eddigi közfelfogással ellentétben, a struktúrák stabilitását nem a leggyengébb, hanem a legerősebb láncszem (elem) határozza meg. Azaz az egész struktúra részekre esése a „legerősebb” elemétől (elemeitől) függ. A matematikai magyarázat helyett ezt szociológiai modellen mutatjuk be. A csoport kialakulásának folyamata (itt a csoport tetszőleges rendszer szinten értelmezhető), hasonlatos a kristályképződéshez. Azaz először egy erős mag (vezér) köré szerveződő úgynevezett csillag struktúra alakul ki, amelynek lényege, hogy a kapcsolatok, az információáramlás a magelemen keresztül történik.

 

b)      A struktúrákban áramló ismeret, tudás nem csupán technikai, főleg nem műszaki meghatározottságú. A rendszer biztonságát a struktúrája határozza meg, amely mindig az aktuális technikai színvonalon valósul meg. A technika tehát legfeljebb az áramlás sebességét befolyásoló tényező, a működés (változás) valódi meghatározója a struktúrák telítettsége, a strukturális energia, azaz az előzőkben már említett Sd-effektus. Így a lineáris és abszolút idő fogalmát is felváltja a rendszer specifikus (saját) idő, amelynek megjelenési formája az „idő paradoxon”: Telítettebb struktúrájú, azaz „öregebb” rendszerben lassabban múlik az idő. És ezt a társadalmakban, minden eddigi tapasztalat alátámasztja!

 

Struktúra és működés kölcsönhatása

 

A könyvön végighúzódik a struktúra és a működés kölcsönhatásának tárgyalása. Ezt tekintjük ugyanis a társadalom alapvető ontológiai sajátosságának. E két vetület kölcsönhatásából vezethető le a modern rendszerelmélet is. Ismert, hogy August Comte fejlesztette ki a „társadalmi statika” és a „társadalmi dinamika” elméleteit, amely többkötetes művének címét is meghatározta: Rend és Haladás. (Comte 1830-1842). Comte-nál a Rend egyenlő volt a társadalom statikájával, a Haladás pedig a társadalom dinamikájával. De kellő formalizmus híján puszta szavakkal verbálisan nem lehet megoldani e két sajátosság valódi kölcsönhatását. A Rend egy metszés az időben, valójában a létezők időn kívül helyezése. (Olyan, mint egy fénykép, amely kimerevíti azt a pillanatot, amelyben elkészült.) A Haladás pedig a rend-mozzanatok időbeli változása. Hasonlít a mozgó filmfelvételhez, de valójában nincs megoldva, hogy a statikus képek egymásra következése miként hoz létre folyamatos változást. Talcott Parsonsnak sem sikerült a „dinamikus egyensúlyban” lévő társadalmi modelljének keretében megmagyarázni, hogy a statika miként dinamizálható, és a dinamika miként stabilizálható. (Parsons 1951). Ugyanakkor bemutatjuk, hogy a multistruktúra modell képes az egyensúly lényegi megragadására és leírására.

 

 Az „élettelen” és „élő” okság evolúciója és egységes következménye

 

Az okság értelmezésében (és így használatában) megbúvó paradoxon ismét a tudománytörténetben érhető tetten. A tudományos fogalmak és az ezeken nyugvó tudományos gondolkodás a klasszikus élettelen (fizikai) világ jelenségkörén alakította ki leíró és magyarázó rendszerét. A fizikai világkép alapját a hatás-ellenhatás determinisztikus elve képezi, amely jól alkalmazható a metrikus térben mérhető jelenségek leírására. Ebben a megközelítésben az okság térben és időben irányított, absztrakt, ám mégis determinisztikus eseménytérként való leírását jól modellezi a feltételes valószínűség matematikája.

Az élettelen rendszerek nem rendelkeznek „önálló mozgási energiával”. Így az általános értelemben vett „mozgás” (változás, történés) csak valamely meghatározó ok, feltétel, determináció révén jön létre, amelynek a hagyományos tér és idő dimenziók terében, határozott iránya van. Mindezek a jellemzők egyformán igazak minden élettelen rendszerre, ezért erre a jelenségkörre könyvünkben bevezetjük az élettelen okság fogalmát.

 

Ezzel a klasszikus okság definíciós feltételrendszerét, amely nélkül nincs tudományos definíció, megadtuk, így a klasszikus okság felfogását ellentmondásmentessé tettük.

 

Az ellentmondás magját már Galilei relativitási elve elvetette, de az igazi paradoxon Einstein relativitás elméletével keletkezett. A relativitás elve ugyanis ellentmond az „Isten nem kockázik” determinisztikus felfogásnak. A paradoxon oka, hogy a relativitási elv a klasszikus determinisztikus, metrikus-tér modellben került leírásra.

 

Ebből arra a következtetésre jutottunk, hogy új modellt (rendszert) kell bevezetni a tudományos gondolkodásba.

 

Íme, itt is tetten érhető, hogy az evolúció nem feltétlen azonos a fejlődéssel. A relativitáselmélet a klasszikus fizikai gondolkodás evolúciójának eredménye, azonban például az okság szempontjából nem hozott fejlődést, hanem éppen paradoxonokat hozott létre (pl. iker paradoxon), amellyel pontosan a klasszikus oksági felfogás vált kérdésessé.

 

Ha most a természet evolúciójában lépünk tovább, döbbenten látjuk, hogy a relativitási elv természetesen működik a multistrukturális, azaz élő rendszerekben.

 

Ebből adódik, hogy a klasszikusan determinisztikus, a fent bevezetett definíció szerint, „élettelen okság” nyilvánvalóan nem funkcionál ezekben a rendszerekben. Tehát a feltételes valószínűségen alapuló matematikai modell is csak korlátozottan alkalmazható.

 

A multistruktúrákban leírható Sd-effektus a strukturális energián keresztül generálja a struktúra-változásokat, ami a rendszer tulajdonképpeni működése (maga az általános értelemben vett mozgás). Így jön létre a multistruktúrák alapvetően dinamikus működése, amelyben a rendszer-elem átmenet, valamint az ennek eredményeként dinamikusan alkalmazható egységes vonatkoztatási rendszer (rendszerszint), módot ad a strukturális okság definiálására. Mivel ebben az esetben egyértelműen multistruktúrákra érvényesek a definíció keretfeltételei, a multistruktúrák pedig definíció szerint élő rendszerek, így az okságnak eme strukturális modelljét nevezhetjük élő okság”-nak.

 

Ez utóbbi okság fogalom magában foglalja, így kezelni is tudja az „élettelen okság”-ot, míg fordítva ez természetesen nem igaz. A társadalom működését, az oksági viszonyokat a szokott dialektikus spirál helyett multistrukturális-dinamikus-körfolyamatként mutatjuk be (lásd a „két vérkörös” ábrát).

 

Mindezek birtokában azt állítjuk, hogy az okságra eredetileg azért volt szükség, hogy az emberek válaszolni tudjanak a hatékonyság problémájára.

 

Pontosan ezt szolgálja a kumulativitás strukturális modelljére épülő „hatékonysági mutató”, amely a strukturális konvergencia mértékét mutatja. Ebből is látható, hogy a strukturális modellből deriválhatók metrikus modellek, de ez fordítva nem igaz. Ha úgy fogalmazunk, hogy egy struktúrának elemeivel szembeni hatékonyságát csak homogén térben lehet kimutatni, akkor ebben a szövegben a „tér” fogalom zavaró, mert a hagyományos értelemben persze nincs ilyen „homogén tér”. De léteznek a térben egységes vonatkoztatási struktúrák. Ugyanakkor nem létezik „hatékony struktúra”, mivel a hatékonyság csak folyamatra (struktúra sorozatra) értelmezhető. A folyamatban viszont a struktúráktól elválaszthatatlanok az elemei, részstruktúrái is. A „lényeg” és „lényegtelen” viszont valódi strukturális tulajdonságok.

 

Globalizáció és Információs Társadalom

 

A mai kor szokatlan és forradalmian új jelenségeit is újszerűen kívánjuk értelmezni. Az ipari társadalmat felváltó formációt ma gyakran Információs Társadalomnak nevezik, mondván, ez olyan társadalom, amelyet az információrobbanás jellemez. Szándékunk olyan elemzést adni e téma kapcsán, miszerint a társadalom multistruktúrákból áll, amely strukturális memóriaként halmozódik fel. Kimutatjuk, hogy az információrobbanás és a globalizáció valójában nem strukturális változások.  Így sikerül bebizonyítanunk, hogy a „globális társadalom” fogalma maga is paradoxon. Ezen azt értjük, hogy egyfelől a globalizáció a világ országainak, népeinek kulturális különbségeit eltüntetni, kiegyenlíteni törekszik. Ezt a homogenizációt Thomas Friedmann abban a szemléletes metaforában foglalja össze, hogy a kerek világ ellaposodik. (Friedman 2006). Mi viszont bízunk abban, hogy a globalizáció ugyanakkor a „lokalitást” is fogja táplálni, amely a különböző kultúrák, a világ heterogenitását védelmezi meg. A bizonyításhoz abból indulunk ki, hogy a modern (posztmodern) kor változásai nem az információs társadalomhoz vezetnek, mert az ismeretek történetileg kumulálódó rangsora nem felel meg annak a sorrendnek, amelyet ma széles körben hirdetnek és elfogadnak. Ennek a sornak az elején a tapasztalati alapú ismeretszerzés áll, amely korunkban információs robbanásba torkollik. Szerintünk éppen fordítva van: minél egyszerűbb egy társadalom, annál inkább információk alapján működik. A megismerés fejlődése során ez „ismeretté” alakul át, amiből a mai modern/posztmodern korban alapvetően a „tudás” minősége bontakozik ki. Persze itt nem egyszerűen az egyének fejében képződő információ/ismeret/tudás hierarchikus sorra gondolunk, hanem a társadalomban történő tömeges elterjedésének, bővülésének folyamatára. A „társadalmi tudat” megy át ezeken a fejlődési szakaszokon. Egyre több ember fejében lesz tudás az elemibb információkból és a kevésbé elemi ismeretekből. Az „információ” és az „ismeret” (és főleg a „tudás”) ellentmondásos viszonyban állhatnak egymással. A mai állapotot gyakran nevezik „információrobbanásnak”, pedig ez semmiképpen sem jelent „ismeretrobbanást”, vagy „tudásrobbanást.” Az információ (amelyben sok redundancia is van) többszöröződik, de a tudás nem. Feltehetően az egyes emberek gondolkodása az evolúció során nem fejlődött, csak a technikai eszközeink, azaz az információ feldolgozó segédeszközeink javultak erőteljesen.

 

A globalizáció az információdömping, mint struktúragenerátor következménye. Az a folyamat, amely a „globális” (teljes) struktúrához vezet. A globalizáció tehát egy globális (teljes) struktúrájú társadalom felé tart, amelyből természetesen csak megfelelő multistrukturálódás vezet az ismeret – tudás fázisain át a tudástársadalomhoz.

 

Itt vetődik fel azonban a „globális társadalom paradoxon”, azaz a globális társadalomglobális kultúra. Ez pontosan azt fejezi ki, hogy a társadalom multistruktúrája „erősen összefüggő struktúra”, ami tulajdonképpen a kultúra differencia specifikuma, míg a globális társadalom struktúrája közelít a teljes struktúrához, amely egy következő rendszerszinten elemként viselkedik.

 

Az ember helye a társadalom multistruktúrájában: INFOSANCE-modell

 

A jövő perspektívái is megsejthetők előterjesztésre kerülő koncepciónk alapján. Ha a társadalmat multistruktúrának tekintjük, akkor a kérdés az, hol az ember helye ebben a struktúrában? Valójában az e-Társadalom, vagy a h-társadalom felé megyünk-e? Az elektronikus társadalom helyébe mi a humán (h) Társadalmat képeljük el, amelyet az ún. INFOSANCE-modellel reprezentálunk (lásd Dénes (2002)). A jövő társadalmában szerintünk nem a technikának (adott esetben az elektronikának), hanem az embernek (a humán tényezőnek) kell a központi helyet elfoglalnia. Az informatikai eszközökkel megtámogatott új-reneszánsz ember lesz a rendszer centrális magva. Ezt a következtetésünket arra a megfigyelésünkre alapozzuk, hogy az elmúlt 50-60 év alatt megváltozott a társadalom alapmodellje. A technika helyett az ember vált a társadalmi multistruktúra központi elemévé, origó pontjává. (Ezt a tendenciát egyébként már Marx Károly is prognosztizálta az ún. Grundrisse c. sokáig kiadatlan művében, amelyben az emberi személyiség és képességek korlátok nélküli kifejlesztését tekintette a fejlődés (ön)céljának. (Marx 1970).

Az Infosance felé történő kormányzás a tudásalapú társadalom, azaz a klasszikus kultúrák modern eszközökkel történő fejlesztését tűzi ki célul.

 

Globalizáció és biztonság

 

Ebben a jövőben a biztonság válik talán az emberiség alapproblémájává. Ezért álláspontunk szerint a „globális társadalom” maga is paradox fogalom és paradox létezés. A globalitás növekedése (ami kétségtelen tendencia) csak akkor lehetséges, ha közben a helyi (lokális) struktúrák is megerősödnek.  A globalizáció (az informatikai, távközlési eszközök révén) egyfelől növeli az emberek, embercsoportok kockázatát és biztonságát, másfelől csökkenti azt. Ezért a „biztonságos társadalom” megteremtése mint cél, maga is paradoxon, hiszen a biztonságot növelő eszközök, eljárások, mechanizmusok, struktúrák maguk is egy bizonyos ponton korlátai lehetnek az egyes ember, vagy embercsoportok, vagy egész társadalmak biztonságának. Ezeket együttesen az információs társadalom alapproblémáiként fogjuk fel. Az informatikai eszközök jelentősen megnövelik az egyes ember és az emberek „átláthatósági” fokát, bővítik manipulálásának lehetőségeit. Ennek elhárításához biztonságos algoritmusok kifejlesztésére van szükség és igény, amelyek minimalizálják, korlátozzák az emberek bizonyos (információs monopolhelyzetben lévő) tagjait, csoportjait abban, hogy növeljék embertársaik egzisztenciális kockázatát. A társadalomnak a jövőben tehát válaszolnia kell arra a „gyilkos” kérdésre, hogy mi a „virtuális” és mi a „valóságos” valóság, realitás. Az ellentmondás mindig a rendszeren kívüli környezetből jöhet csupán. Ezért nincsenek valódi „zárt” rendszerek. Erre példa: de Broglie herceg Nobel-díjat kapott azért a felfedezéséért, miszerint a fénynek kettős (hullám és korpuszkuláris) természete van. Ha foton, akkor a részecske-, ha sugárzás, akkor folytonos hullámtermészete érvényesül. Valójában a fénynek nincs kettős természete. Természete ontológiailag csak egyetlen lehet. De mérőeszközeink csak arra képesek, hogy az összetett tulajdonságoknak csak egyik, vagy másik vonatkozását tudják egyetlen pillanatban megragadni. Heisenberg ismert határozatlansági relációjában (Heisenberg 1967) ugyancsak azt mondja ki, hogy egyszerre nem tudom megmérni egy elektron helyét és impulzusát. Ha maximalizálom a részecske helyét a rendszerben, akkor minimális a tudásom arról, hogy mekkora az impulzusa. Vagy fordítva, ha maximálisan mérni tudom a részecske mozgásmennyiségét, akkor viszont nem tudom, hol van az elektron. Itt azzal a problémával kerülünk szembe, miszerint az ember közvetlenül nem tudja érzékelni, megismerni az anyagi világ bizonyos tartományait, s ilyenkor mérőeszközöket épít maga és a természet közé. De ekkor – mondja Heisenberg – mérés közben az ember tulajdonképpen önmagával találkozik. Persze a mérőeszköz nem rendszeridegen. A jelenségből származik, ugyanúgy, mint az egyedek, az egyes ember is a társadalomban. A mérőeszköz csak a katalizátor szerepét tölti be a megismerés folyamatában, s ezért nem is tekinthetjük rendszer-idegennek.

 

A könyvben bizonyítjuk, hogy a biztonság is strukturális fogalom és tulajdonság, valamint, hogy a biztonság szempontjából előnyösebb a hierarchikusabb szerkezetű társadalmi struktúra. (Dénes 2002) Amiből adódik, hogy a tudástársadalom biztonságát a hierarchikusan egymásra épülő tudás, azaz egy hierarchikus multistruktúra biztosítja legjobban.

 

Szociológiai következmény tehát, hogy a nagyszámú közvetlen kapcsolatot tartalmazó telített struktúrák, amelyek az „ideális” demokrácia modelljét képviselik sokkal kevésbé biztonságosak, mint a hierarchikusabb, „diktatórikusabb” társadalmak. Itt természetesen alapvetően az információ, illetve tudás biztonságáról van szó, nem a politikai tartalomról.

 

A szerzők célja

 

E könyv megírásával az volt a célunk, hogy újfajta társadalom-leíró rendszert vezessünk be, amely feloldja a tudományban felhalmozódott paradoxonokat. Például a politika belépése a rendszer működésébe eltéríti a társadalmat a maga belső rendszerszerűségének szerves kibontakoztatásától. Azt is mondhatnánk, hogy nem egyszer elhajlanak, akár szembe is mennek a társadalmi törvényekkel.

 

Bemutatjuk hogy a jelen kor társadalmait nem „információsnak”, hanem inkább „tudástársadalomnak” lenne helyesebb nevezni. De a tudás maga még nem „a” társadalom. Amikor a mai helyzetben országunk vezetői és alkotó értelmisége azt vitatja, hogy milyen legyen a jövő Magyarországa, akkor mi ehhez a jövőépítéshez azzal a vízióval kívánunk hozzájárulni, amely a „kreatív társadalom” felépítését ajánlja. Mi ennek a társadalomnak az alapelveit szeretnénk megfogalmazni. A bemutatásra kerülő kreativitás-idő diagramm, valamint a megismerési folyamatok tipizálása jó eszközöket biztosít az oktatás, kutatás és alkalmazás stratégiáinak kijelölésére. Ennek alaptípusai:

 

-         intuíció (amely egy forradalmian új multistruktúra szintre viszi a rendszert);

-         új megközelítési szempontok, azaz referencia struktúrák beépítése, melyek a régieket is átstrukturálják (új szempontok szerinti rendszer leírás);

-         megerősítő (empirikus) vizsgálatok, melyek időben eltolva stabilizálják, vagy negatív eredmény esetén, destabilizálják a rendszert;

-         rutin praxis, azaz a meglévő struktúrák (modellek) rutinszerű alkalmazása.

 

Ezek a stratégiák természetesen egymás mellett és egymást kiegészítve kell, hogy létezzenek, a multistruktúrák különböző szintjein egyaránt. Így alkalmazhatók az egyén, a kis csoport, a nemzet, vagy akár az EU rendszer szintjén is. A társadalom evolúciós folyamataiban tehát épp oly lényeges a kreativitás, mint az egyéni, vagy a természeti folyamatokban. Kimondhatjuk (és a fenti strukturális modellben bizonyítani is lehet), hogy a kreatív társadalmak életképesebbek.

 

Az egész emberiség érdeke, hogy az idő paradoxont feloldja, ami csak a társadalom multistruktúrájának a természethez való közelítésével lehetséges, mivel erre van csak hatásunk. Ennek első lépése a „virtuális agárverseny effektus” („Érjük utol a nem létező nyulat a virtuális agárversenyen!” Dénes 2005. 109.o.) felismerése. Az informatika és elektronizáció szabad versenyes, azaz exponenciális gyorsulással való fejlesztése csupán gazdasági érdek, mivel a társadalomban az ismeret, tudás áramlási sebességének az ember természetes kapacitásai szabnak határt.

 

Tehát a második lépés a „gazdasági környezetvédelem” (amely gazdasági megfontolásokból fakad) helyett, a „természetes társadalom”, az INFOSANCE, amely az embert visszahelyezi a természetes környezetébe, ahol a természet órája szerint múlik az idő.

 

A természet és a társadalom saját időinek szinkronizálása csak a társadalom órájának átállításával lehetséges!

 

 

Hivatkozások

 

Balogh István (1979): A társadalmi információ. Gondolat, Budapest, 1979.

Balogh István (2004): e-mail levél Farkas Jánoshoz, 2004. Július 29.

Comte, August (1830-1842): Cours de philosophie positive, Paris.

Dawkings, Richard (1976): The Selfish Gene, 2. Kiadás 1989. Oxford, Oxford University Press. Magyarul: Az önző gén, Gondolat Kiadó, Budapest, 1986.

Dénes Tamás (1978): Rendszerek strukturális modellezéséről, VIII. Magyar Operációkutatási Konferencia Kiadványa, Szeged, 1978.

Dénes T.-Babics L. (1979): Gráfelméleti eszközök az empirikus szociológia kumulatív felépí-

             tésének vizsgálatára, Szigma, XII.évf.  1979/3-4.

Dénes T.-Gelléri P. (1985): A kivételek szerepe a tudományos megismerésben és a kreativitás

             kutatásban, In:  Pszichológiai Tanulmányok  XVI. kötet,  221-256. oldal

                    Akadémiai Kiadó,1985.

Dénes Tamás (2001): Biztonságos Információ (s) Társadalom,

                                   INFO TÁRSADALOMTUDOMÁNY,  2001/53.

Dénes Tamás (2002): INFOSANCE, a jövő INFOrmációs renaisSANCE társadalmának esélye, eVilág, I.évfolyam 4.szám, 2002/július.                                       

Dénes Tamás (2003): Turing-teszt az információs társadalomban, avagy valós vagy virtuális e-társadalom?, Társadalomkutatás, 21.kötet  2003/3.szám  275-310

Dénes Tamás (2005): TitokTan Trilógia, Újkori RejTények, Bagolyvár Kiadó, Budapest, 2005.

Elias, Norbert (1999): A szociológia lényege, Napvilág Kiadó, Budapest, 1999.

Farkas János (1991): Bevezetés a szociológiába. Mérnökök számára. Tankönyvkiadó, Budapest, 1991.

Farkas János (1999): Az információs társadalom küszöbén. Magyar Tudomány, 12. sz. 1472. o.

Fehér Márta - Hársing László (1977): A tudományos problémától az elméletig. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1977., 161. o.

Friedman, L. Thomas (2006): És mégis lapos a föld: a XXI. Század rövid története. HVG-könyvek, Budapest, 2006. 355. o.

Geiger, Theodor (1928): Die Gestalten der Gesellung, 1928.

Gombos Gyula (1999): Eszmélet: Emlékezések és elmélkedések. Püski Kiadó, Budapest, 1999. 14-15.o.

Heisenberg, Werner (1967): Válogatott tanulmányok. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1967.

Kuhn, S. Thomas (1984): A tudományos forradalmak szerkezete. Gondolat Kiadó, Budapest, 1984.

Lévi-Strauss, Claude (1981): Die elementaren Strukturen der Verwandschaft. Frankfurt/Main, Suhrkamp Verlag, 1981.

Mannheim, Karl (1931): Wissenssoziologie, Vierkandt, 1931.

Marx Károly (1970): Gazdasági-filozófiai Kéziratok, Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1970.

Morel, Julius és mások (szerk.) (2000) Szociológiaelmélet, Osiris Kiadó, Budapest, 2000.

Parsons, Talcott (1951): The Social System, Glencoe, Ill. The Free Press, 1951.

Penrose, Roger (1989): A császár új elméje, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989.

Planck, Max (1965):  Válogatott tanulmányok, Gondolat Kiadó, Budapest, 1965.

Popper, K. R. (1934): Logik der Forschung: Zur Erkentnisstheorie der modernen Naturwissenschaft. Vienna: Spinger, 1934.

Russel, Bertrand (1968): Filozófiai fejlődésem, Gondolat Kiadó, Budapest, 1968.

Selye János (1967): Álomtól a felfedezésig, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967. 361. o.

Szent-Györgyi Albert (1973): Az élő állapot, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973. 44.o.