A TUDÁSTÁRSADALOM és a GLOBALIZÁCIÓ SZOCIOLÓGIÁJA

 

                                                  Dr. Farkas János

 

 

 

A szakirodalomban található kutatások ismertetése

 

A munka és a tulajdon kora a végéhez közeledik. Noha a modern társadalmat még mindig ezekkel a fogalmakkal jellemezzük és a társadalmi, politikai, gazdasági elméleteket is hozzájuk kapcsoljuk. Az emberek is ezen tényezőkhöz való viszonyaikkal határozzák meg társadalmi helyzetüket. Ugyanakkor mind a munka, mind a tulajdon (tőke) egyre inkább egy harmadik konstitutív tényezőnek, nevezetesen a tudásnak adják át a helyüket. A tudomány és a technika átalakítják alapvető társadalmi intézményeinket, a munkát, oktatást, fizikai újratermelést, kultúrát, a gazdaságot és a politikai rendszert. Persze ez nem jelenti azt, hogy a tudományos tudás megszünteti a hagyományos „tudást” és nézeteket. A tudománynak is meg vannak a maga korlátai a társadalomban. Az emberi élet – korábban tervezett - „tudományosítása” ezért utópiának tekinthető. Olyan paradoxonnal kerülünk szembe, hogy bár a társadalmi változásokban tetten érhető a tudomány hatása, a létrejövő változási minták és struktúrák egyre kevésbé vethetők alá a racionális tervezésnek, előzetes meghatározásnak, vagy koncentrált ellenőrzésnek. A tudás ténylegesen aláássa a rendet. A hatalom nem mindig bővíthető a tudás által. Ellenkezőleg, a hatalmat gyakran hatályon kívül helyezi a tudás. A tudás nem egyszer megerősíti a hatalom nélkülieket, mivel felborítja a hatalmi egyensúlyt. A tudásnak tehát mind pozitív, mind negatív hatásai, következményei figyelhetők meg. Bővíthetik, de szűkíthetik is egyesek hatalmát. Mivel a tudás sohasem abszolút, törékenysége és kétértelműsége a modern társadalom egyik rejtvényét állítja fel.

Ezért lenne szükségünk egy olyan társadalomelméletre, amely összhangban állna az új társadalmi realitásokkal. Ezen belül meg kellene oldani a tudásról szóló tudásunk problémáit is. Ehhez előzményként tekinthetjük Max Scheler korai tudásszociológiáját. Többet kellene aztán tudnunk a modern társadalom gazdasági struktúrájának változó természetéről. A tudástársadalom fejlődése ugyanis összekapcsolódik a gazdasági tevékenységek szerkezetében végbemenő alapvető változásokkal. Az is paradoxon, hogy a gazdaság átalakulása csökkenti a gazdaság jelentőségét. Itt nem arról a funkcionalista tételről van szó, hogy a gazdasági determinizmus csökkenő marginális hasznossága társadalmi és politikai következményekkel jár. (Inglehart, 1987) Ellenkezőleg: azon feltételek vizsgálatáról van szó, amelyek a modern gazdasági tevékenységekben bekövetkező változások motorjai. Mintha azt látnánk, hogy az élet központi érdekei nem tisztán gazdaságiak, hogy a hagyományos társadalmi konfliktusok helyett valamiféle általános küzdelem következik be, amely a tudás-társadalmakban a politikai napirendekben dominanciára tesz szert. Persze gazdasági átalakulások teszik lehetővé az ilyen átrendeződéseket is.

A tudástársadalmakban megváltozik a munka terjedelme és természete, akárcsak ennek társadalmi szervezete. E változások kimutathatók a gazdasági struktúra változásaiban, de kiegészítésképpen tárgyalnunk kell a szakértők, tanácsadók, a tudásalapú foglalkozások növekvő fontosságú társadalmi csoportjainak elméleti és gyakorlati jelentőségét is. Világosan rá kell mutatnunk, hogy a foglalkozások eme csoportja a munkaerőn belül a leggyorsabban növekszik a modern társadalomban. Vizsgálnunk kell a szakértői tudás iránti növekvő igényeket, a szakértés természetét, a tudáshordozó foglalkozások sajátosságait, a tudás kultúráját és hatalmát, ezek közvetítésének mechanizmusait. Egyes szerzők a munka helyett persze nem a tudást, nem a szakértelmet, hanem a kommunikatív cselekvést helyezik az elemzés középpontjába. (Habermas, 1982) Nála a társadalmi változás  motorja nem a munka, hanem az interakció, a kommunikatív cselekvés.

Az alapvető változások a 60-as évekre vezethetők vissza, amikor is a keynesi keresletösztönző politikák már nem mutatkoztak hatékonynak, s egy teljesen új korszak kezdődött el a modern társadalom gazdasági életében. Persze egyértelműen nem jelenthetjük ki, hogy akár a posztmodernitás, akár már a tudástársadalom korában lennénk. A legtöbb, amit mondhatunk, hogy számos jele van annak, hogy egy olyasfajta társadalom felé mozgunk, amely erőteljesen különbözik attól, amit a 20.-ik században átéltünk.

Negatív Dialektika c. könyvében Theodor Adorno (1966) már figyelmeztetett bennünket arra, hogy fennáll annak a veszélye, hogy a tudomány sikereit és ígéreteit maga a tudomány képes az ellenkezőjére változtatni. Annak ellenére, hogy a tudósok kimondták, hogy a társadalom, a kultúra és a tudomány között léteznek a kölcsönhatások módozatai (Merton, 1973), mégsem rendelkezünk olyan társadalomelmélettel, amely jól leírná a tudomány és technika dinamikáját. Azt minden esetre elfogadtuk, hogy az ipari társadalomban végbemenő  nagyobb – főleg gazdasági – átalakulások összekapcsolódnak a tudományos ismeretek és a technika „haladásával”. Ez a társadalom „felépítményének” fontosságára hívta fel a figyelmet, amelyet a marxista terminológiának köszönhetünk. Mindazonáltal az anyagi és az intellektuális (elemek, mozzanatok) közötti különbségtétel nem szigorú. Különbségük eltűnőben van a tudástársadalmakban. A történelem egyre növekvőbb mértékben összeolvad a természettel. (Godelier, 1984) A tudománynak és technikának társadalomra gyakorolt jelentős hatását szinte minden teoretikus elfogadta. Kivéve Niklas Luhmannt (1981), aki szerint a modern társadalmat és következményeit nem a tudomány és a technika formálja és határozza meg. Neki az az álláspontja, hogy a modern társadalmakat a történelmileg sajátos funkcionális differenciálódás határozza meg. Minden más ebből a tényből következik.

Mi viszont úgy látjuk, hogy a tudomány viszonylagos jelentőséggel bír a modern társadalom fejlődésében. Ezzel persze nem állítjuk, hogy a tudományos tudás mindenható, hogy általa a társadalom teljesen racionálisan irányítható entitássá tehető. Ilyen utópikus állítások távol állnak tőlünk. Azt sem valljuk, hogy a tudományos ismeretek kiszoríthatják a társadalomból a többi nem-tudományos és köznapi nézeteket, hiteket. A társadalmi élet soha sem lesz teljesen „tudományosítható”. Lane (1966) például úgy vélte, hogy a „tiszta politika” csökkenni, a „tiszta tudás” (a szakértői tudás) pedig növekedni fog. Nincs ilyen lineáris felcserélődés a növekvő tudás és az „irracionális” politika között. Ellenkezőleg: a tudás növekedése nem feltétlenül jár együtt a tervezés, az ellenőrzés, vagy ellenőrzés bővülésével. A növekvő tudás akár a természet és társadalom növekvő sérülékenységéhez is vezethet. Igaza van Salomonnak (1973), hogy az emberi „haladás” mítoszát maga a tudomány öli meg. „Tudományos illúzió” azt hinni, hogy a technika helyettesíteni tudja a társadalmi és politikai választásokat, döntéseket. De persze azoknak sincs igazuk, akik szerint a tudomány és a technika korlátozza és elszegényíti az emberi cselekvés lehetőségeit. (Arendt, 1958) Ugyanis ezek bővíthetik a társadalmi cselekvés hatókörét, akár olyan mértékig, hogy az emberek ellenezzék a tudomány alkalmazását, vagy a technika termékeit. Különben is az emberek zöme nem fogja tudományosan szemlélni a saját életét, a tudomány eredményei csak technikai jellegűek  lesznek, a köznapi tudat nem lesz azonos a tudományos érveléssel, a politikai szabályok is felerősödhetnek. Lesznek korlátai a tudományos eredmények alkalmazásának, az anyagi termelés nem veszíti el fontosságát, s a „tudományosodás” számos veszélyt hozhat magával. A tudástársadalom belső paradoxona, hogy miközben a tudományból és technikából eredő kezdeményezései alakítják a társadalmi cselekvést, addig a cselekvést emancipálja is a tudománnyal és technikával szemben. A tudás fogja felkínálni azokat az eszközöket, amelyekkel ellen lehet állni annak, hogy a tudománnyal alakítsuk át a társadalmi cselekvést. Az is paradoxon, hogy a tudományos ismeretek dominanciája együtt jár a társadalmi cselekvés növekvő kontingenciájával, azaz esetlegességével. Mindkét fejlemény ugyanazon folyamat része. A tudástársadalmak ezért messze nem azonosíthatók a technikai állammal, vagy civilizációval, amely szinte előírja a tudománynak és technikának a társadalomra gyakorolt hatásait. (v.ö Ellul, 1954, Mumford, 1962, Schelsky, 1961)

A mostanában körülöttünk keletkező új társadalom inkább nevezhető „tudástársadalomnak”, semmint „tudományos társadalomnak” (Kreibich, 1986), avagy „információs társadalomnak” (Nora-Minc, 1980), avagy „poszt-ipari társadalomnak (Bell, 1973), illetve „technikai civilizációnak”. Sok okunk van rá, hogy a „tudástársadalom” kifejezést válasszuk. Sok vita folyik az „információs társadalomról”, amely „a nagymennyiségű különféle – egyéni és nemzeti, társadalmi és kereskedelmi, gazdasági és katonai – adatok termelésével, feldolgozásával és továbbításával jellemezhető”. (Schiller, 1981). De minden társadalom továbbít információt. Viszont elég keveset beszélünk az információ „szubsztanciájának” (lényegének, tartalmának) keletkezéséről, továbbá a kommunikáció – különösen a humán kommunikáció- médiáiról, vagy ama szükségletek okairól, amelyek változtatják azt az információt, amelyet kommunikálunk. Az információs társadalomról folytatott viták továbbá nem sokat foglalkoznak a modern társadalomban előforduló szolidaritási és hatalmi kérdésekkel. És az információ terjedésének semmiféle gazdasági hatásait sem lehet a hagyományos gazdasági tárgyalásmódon belül elhelyezni, nevezetesen „mint olyan jelenséget, amelyet leginkább a régóta létező és ismert piaci alapon álló ismérvvel érthetünk meg. (Schiller, 1981).

Giddens szerint a modernitás négy összekapcsolódó intézményi dimenzióval jellemezhető: kapitalizmus, indusztrializmus, katonai- és adminisztratív hatalom. (Giddens, 1990) Különösen az utolsó ismérv bír e ponton nagy jelentőséggel. Az adminisztratív (igazgatási, szakigazgatási) hatalom az információ ellenőrzésén alapul és a „modernitás nemcsak újabban vált „információs társadalommá, ez már kezdetektől így volt.” Például a nyomtatás az egyik legrégibb olyan eszköz, amely ösztönözte mind az információ ellenőrzését, mind az elterjesztését. S így lett belőle a modernitás keletkezésének egyik feltétele. Az adminisztratív hatalom a „felügyeletre” koncentrál. „Az információ alkalmazásával rutinszerűen megfigyelik a szubjektumnak tekintett népességet, legyenek ezek az emberek akár az államban, akár üzleti szervezetekben, iskolákban, avagy a börtönökben.” (Giddens) Nyilvánvalóan a felügyelet (ellenőrzés) funkciója fejlődött ki leginkább, amióta az új információs technikák sokkal inkább lehetővé tették az ellenőrzés központosítását. Ezt a premodern társadalmi rendszerek még nem tehették meg. De helyeselhetünk-e ma egy olyan forgatókönyvet, amely a tökéletesen szabályozott tekintélyi hatalom (diktátorság) felé sodor bennünket? Avagy megvalósítható-e az a másik forgatókönyv, amely egy utópikus és radikális demokratizálást ígér? Ezek ma még nyitott és alternatív lehetőségek.

Bár a társadalomkutatók szkepticizmussal fogadják azt a tételt, hogy a technikai fejlődésbe és választásokba valamiféle beépített logika lenne, mégis hajlamosak vagyunk félni attól a tendenciától, hogy az új technikai rendszerek önmagukban hordják az elnyomás, a centralizálás és a szabályozás eszközeit. A francia Alain Touraine fejtett ki hasonló álláspontot. (1984) Touraine valójában nem fogadja el azt a nézetet, hogy a technikák (technológiák) előírnának bármiféle választást és hogy bármiféle új technika biztosan hatalmi eszközzé válna. Ellenkezőleg azt hangsúlyozza, hogy a technikák soha nem igazgatják a társadalmat. „A technikai választások elsősorban és főképpen politikai természetűek”, ami oda vezet, hogy a termelőerők és a termelési viszonyok hagyományos megkülönböztetése ma már elavult. Mindazonáltal Touraine bizonyos abban, hogy az információtermelés és az irányító apparátusok kialakulása a legtöbb területen a hatalom koncentrációjához vezet. Az ilyen koncentráció jó ideje már az ipari korszakban is megfigyelhető volt. Ez ma csak tovább fejlődik, erősödik, de a döntéshozó hatalom koncentrációját leginkább olyan területeken érvényesítik,  amelyeken ez a koncentráció idáig csak korlátozott jelentőséggel bírt.

Az „értelmes, jól informált társadalom” (knowledgeable society) fogalmát Lane az elsők között használta. (1966) E fogalom használatát azzal indokolja, hogy a tudományos tudás növekvő társadalmi szerepre, fontosságra tesz szert és e társadalom tagjai:

a)      Megvizsgálják az emberről, természetről és társadalomról kialakított nézeteik alapjait.

b)      Az igazmondó igazság objektív követelményei irányítják őket és a képzés  magasabb szintjein követik a bizonyítás tudományos szabályait.

c)      Jelentős erőforrásokat fordítanak a tudományos alapon folytatott vizsgálatokra és igen nagymennyiségű tudást halmoznak fel.

d)      Tudásukat úgy gyűjtik, szervezik és értelmezik, hogy a belőle levont újabb jelentések állandóan kezük ügyében legyen.

e)      Ezt a tudást úgy alkalmazzák, hogy megvilágítják (és bizonyára módosítják) vele értékeiket és céljaikat, s egyben tovább is fejlesztik.

Ahogy a „demokratikus” társadalom alapja a kormányzati és személyközi viszonyokban, ahogy a „jóléti társadalom” alapja a gazdaságban rejlik, úgy találhatók meg a „tudástársadalom” gyökerei a megismerés-elméletben (episztemológiában) és a kutatás logikájában. Lane tehát a 60-as évek optimizmusával úgy vélte, hogy a társadalomban található józan ész tudományos érveléssel lesz helyettesíthető.

Peter Drucker (1969) szintén használja az „értelmes, jól informált – néha „intellektuális” - társadalom” kifejezést. Daniel Bell a „posztipari társadalom” keletkezésével összefüggésében szintén alkalmazza ezt a fogalmat és felcserélhetőnek tartja e két terminust, („A tudás a posztipari társadalom alapvető erőforrása”) mivel mindkettővel le lehet írni szerinte a keletkező modern társadalom struktúráját és kultúráját is.

A korábbi társadalomelméletek a „kapitalista”, vagy „ipari” jelzőkkel címkézték meg a társadalmat. A mai helyzetben ehhez hasonlóan a „tudás” lehet a keletkező, új társadalom címkéje, jelzője. Ez azért lehetséges, mert a társadalmat létrehozó-, vagy a társadalom identitását kifejező mechanizmust egyre növekvőbb mértékben a „tudás” mozgatja. (Nem a „tőke” és nem az „ipar”.) Ez a helyzet hosszú időn keresztül fokozatosan alakult ki és a tudástársadalom sem lesz soha csupán egydimenziós. A kommunikáció és közlekedés új módjai bár leküzdik a távolságot csoportok és egyének között, a városok, régiók és falvak közötti elszigetelődés mégis megmarad. Az idő és a tér jelentésének megváltozásával a világ kinyílik, a hitek, stílusok és áruk összekeverednek, de a meggyőződések határait – vasfüggönyként - továbbra is felépítik és ünneplik.

A modern társadalmat idáig elsősorban a tulajdon és a munka fogalmaival jellemezték. A munkának és a tulajdonnak (tőkének) hosszú története van a társadalom- gazdaság és politikaelméletben. Az emberek (és csoportjaik) e fogalmak segítségével határozták meg helyüket a társadalomban. A termelő folyamatban azonban ma ezek jelentősége csökkenőben van. (Pl. az olyan „megtestesült” tulajdonok mint a föld és a fizikai munka mutatják, hogy a munka és tulajdon társadalmi konstruálása is megváltozik. Ma arra koncentrálunk, hogy a munka és a tulajdon milyen szerepet játszik a hozzáadott érték létrehozásában. És kevésbé törődünk az exkluzivitással, amely a tulajdonnak megkülönböztetett jelentést adott. (Durkheim, 1950). Annak a tételnek is csökken a fontossága, miszerint csak a munka lehet az érték forrása. (Marx). Bár a munka és a tulajdon eme tulajdonságai nem tűntek el véglegesen, mégis egy új elvet, a „tudást” kell melléjük tenni, amely a korábbi társadalomalakító mechanizmusokat (tulajdont és a munkát) bizonyos mértékig megkérdőjelezi és egyben át is alakítja. Rueschemeyer (1986) egyidőben alá is húzza, de óv is a következőktől: a különböző tudáshordozó foglalkozások hatalommegosztása bizonyára eltér attól a hatalomkoncentrációtól, amely a tulajdonon, kényszeren, vagy népszerűségen alapult. De messze nem mondhatjuk, hogy a részérdekek és konfliktusaik lényegtelenné váltak, avagy meg is szűntek volna.

A társadalmak, amelyeket a régebbi elvek hoztak létre, természetesen reflektálnak a konstitutív (létrehozó) mechanizmusaik változására. A polgári társadalom eredetileg a tulajdonosok társadalma volt. Ez később a „dolgozó társadalommá”, „munkatársadalommá”  alakult át. (Arbeitsgesellschaft). Ma pedig a tudástársadalomba fejlődik át. A munka és a tulajdon társadalmi jelentőségének csökkenése összekapcsolódik az egyesülésre való képtelenség érzésével. (Borgmann, 1992) Egyre kevésbé érezzük magunkénak azokat a nézeteket és meggyőződéseket, amelyek valaha az ipari társadalom termelésének uralkodó erői voltak. Az emberek és csoportjaik egyre inkább át kívánják értelmezni régebbi szemléletüket, fogalmaikat, érzéseiket.

Radován Richta és társai (1969) szerint a tudományos és technikai forradalom az 50-es évek óta alakította át a modern társadalmat. Daniel Bell úgy véli, hogy a posztipari társadalom a II. Világháború óta „van a levegőben”, amikor új képzetek alakultak ki az időről és a társadalmi változásokról. Block és Hirschorn (1979) viszont azt állítják, hogy már a 20-as évek óta kezd a tudás (az USA-ban) a hozzáadott érték forrásává válni. A munka, idő és tőke ráfordítások (input) konstanssá váltak, vagy csökkenni kezdtek, miközben a kihozatal (output) növekedett.

Bármikortól számítsuk is az átalakulást, a tudomány megnövekedett társadalmi jelentősége miatt már jó ideje kezdetét vette a modern társadalom tudásstruktúrájának az elemzése. Offe (1984) írja le azt a folyamatot, ahogy a „munkatársadalom” „a munka és a termelés világában egyre inkább elveszíti képességét arra, hogy strukturálja és szervezze a társadalmat és rohamosan képtelen arra, hogy meghatározza a társadalmi akciókat, hogy létrehozza a cselekvés új mintáit, új szereplőit és racionalitásait.”

Természetesen a tudásnak mindig volt funkciója a társadalmi életben. Antropológiai konstansnak tekinthetjük azt a kijelentést, hogy minden emberi cselekvés tudáson alapul. Mindenféle társadalmi csoport és társadalmi szerep függ a tudástól és közvetítésük is tudáson keresztül történik. Az egyének közötti viszonyok is egymás kölcsönös ismeretén (tudásán) alapulnak. (Simmel, 1908) A hatalom ugyancsak gyakran támaszkodik a tudás fejlődésére és nem hagyatkozik csupán a puszta fizikai erőre. Végül, a társadalmi újratermelés sem csupán fizikai reprodukció, de – emberek esetében – mindig kulturális is, azaz a tudás szintén újratermelődik. Az ókori társadalmakat is felfoghatjuk tudástársadalmakként. A régi Izraelt a vallási törvényként működő Tóra-tudás strukturálta. Az ókori Egyiptom társadalmában vallási, csillagászati és mezőgazdasági tudások szolgáltak annak szervező elveiként. Ezek alapozták meg az uralkodók tekintélyét.

A mai társadalmat olyan tudástársadalomként írhatjuk le, amelyben a tudományos tudás áthatja az élet szinte összes területét. Már a marxizmus is állította, hogy az általános tudás közvetlen termelőerővé, alapkővé (Grundpfeiler) válik. (Marx) Az újabb marxisták (pl. Richta és társai) a tudományos-technikai tudást tekintették a változás fő motorjának. Max Weber a nyugati civilizáció egyedülálló tulajdonságának az ész (ráció) átható alkalmazását vélte, amely egyedül garantálja a társadalmi cselekvés hatékonyságát. Ekkor irányult a figyelem a racionális cselekvésre és a racionalizálásra és megkezdődött az ezeket szolgáló sajátos intellektuális eszközök kifejlesztése. Raymond Aron (1966) „ipari társadalma”, (amely magába foglalta a gazdasági szervezetnek mind a kapitalista, mind a szocialista formáját), leginkább azt emelte ki, hogy a tudomány és technika milyen mértékig képes formálni a termelő tevékenységek társadalmi szervezetét, s ezen keresztül a társadalmi élet más formáit. Az újabb posztindusztriális elméletek (Bell) az elméleti tudást tekintik a társadalom alapvető elvének.

Azt a tudást, amely ezen elméletekben található és azon csoportokat, amelyek megpróbálják e tudást megszerezni és ellenőrizni, meglehetősen szűken határozzák meg. Látunk tendenciát arra, hogy túlértékeljék az „objektív” technikai-tudományos, vagy formális tudást. Holott a modern társadalmakban is számos másféle tudással élnek az emberek, amelyek pragmatikusan ugyancsak hasznosak lehetnek. (Farkas, 1998).

A tudástársadalmak keletkezése legelőször a gazdaság struktúrájában idéz elő radikális átalakulást. Az ipari társadalomra jellemző tényezők szerepe megváltozik. Például: az elsődleges termékek vagy nyersanyagok keresletének és kínálatának dinamikája, a foglalkoztatás függése a termeléstől, a feldolgozó szektor jelentősége, amely előállítja az alapvető termékeket, a munka (a fizikai munka) és a munka társadalmi szerepe, a nemzetközi kereskedelem szerepe az áruk és szolgáltatások biztosításában, az idő és tér (hely) szerepe a termelésben és a gazdasági növekedés korlátainak a szerepe. A változásokban az tűnik közösnek, hogy egy „anyagi” befektetések által irányított termelési folyamat és ennek szervezete átalakul olyan termeléssé és szervezetté, amelyben a termelő és elosztó folyamatokat egyre inkább „szimbolikus” vagy tudás-alapú bemenetek, befektetések jellemzik. Az ipari társadalom gazdasága tehát elsősorban anyagi gazdaság, amely fokozatosan átalakul monetáris gazdasággá. (Keynes, 1936) A Keynes által leírt gazdaság viszont most nem-monetáris szimbolikus gazdasággá alakul át. E változás mélyén az áll, hogy a tudás válik a termelési folyamat vezető dimenziójává. Ez lesz a gazdasági expanzió elsődleges feltétele és ez lehet a gazdasági növekedés korlátja is. A tudástársadalomban a vállalatok gazdagsága egyre inkább a kreativitásukban és informáltságukban testesül meg. A munkaidő mennyisége és a fizikai tőke mennyisége mellett növekvő mértékben központi helyre kerülnek eme újabb tényezők. (Block, 1985) Ezért irányul ma a figyelem arra, hogy a tudás milyen szerepet játszik a társadalmi viszonyokban. A tudománynak az életvilágba és a gazdaságba való behatolása a következő formákban írható le:

-         A tudományos tudás egyre inkább áthatja a társadalmi cselekvés legtöbb területét, beleértve a termelést is. („tudományosodás”)

-         A tudományos tudás áthelyezi, helyettesíti  (bár egyáltalán nem semmisíti meg) a tudás más formáit, növekvő számban szakértők, tanácsadók és megfelelő intézmények közvetítik és speciális tudást alkalmaznak.

-         A tudomány közvetlen termelőerővé válik.

-         A termelés új szektora (a tudástermelés ipar) fejlődik ki.

-         A hatalmi struktúrák is megváltoznak. (technokrácia-vita)

-         A tudás keletkezése a társadalmi egyenlőtlenség és szolidaritás alapjává válik.

-         Átható trendnek tűnik, hogy szakértők alapozzák meg a tekintélyt és hatalmat.

-         A társadalmi konfliktusok természete is átalakul. A jövedelemelosztásról és tulajdonviszonyok megosztásáról szóló harc helyett az általános emberi szükségletek kapcsán létrejövő konfliktusok kerülnek előtérbe. .

Felmerülhet az a kérdés, hogy milyen viszony van a tudástársadalom és a posztipari társadalom között? A helyzetre a „posztipari” kifejezés nem egészen illik, sőt némileg félrevezető, mivel az „ipar” vagy a gyártás nem tűnik el. Persze az ipar átalakul, de lényegében nem szűnik meg. Sőt, „ipar”, „iparkodás” nélkül valójában nem is lehet élni, mivel senki sem élhet meg csupán a szabadidőből. (Société des loisirs, König, 1979) Mi olyan változásokra koncentrálunk itt, amely a tudás formáival és dominanciájával kapcsolatos. Nemcsak a tudományra, de a tudományos és mindennapi tudás, a deklaratív és az eljárási tudás, a tudás és a nem-tudás viszonyára és a tudásra mint a társadalmi cselekvésre való képességre is fókuszálunk.

      A tudománynak a társadalmi viszonyokra gyakorolt hatását szélesebben kellene felfogni, mint amennyire ezt a szakirodalomban teszik. Hagyományosan ugyanis úgy fogják fel a tudományt, mint ami szinte kizárólag új lehetőségeket és kényszereket gyakorol a gyakorlati cselekvésre. A mi felfogásunknak szélesebbnek kellene lennie. Ez azt jelenti, hogy a tudomány és a technika nemcsak lehetővé teszik a cselekvés új formáit, de más formákat lehetetlenné is tesznek. Úgy gyakorolnak hatást a cselekvés tapasztalataira, hogy közben biztosítják a cselekvés létező formáinak a „túlélését” is, sőt néha a hagyományos cselekvést is támogatják. A tudományos ismeret általunk használt fogalma ezért távol áll a technikai vagy tudományos determinizmus fogalmától. Azonban a tudomány és technika kényszerítő tulajdonságait egyáltalán nem szabad lebecsülni. Ellentmondásban a technikai és tudományos determinizmussal és az ehhez kapcsolódó társadalomelméletekkel, a tudástársadalmak esetében az a döntő, hogy a tudománynak és technikának egyidejűleg olyan erős tulajdonságai vannak, amelyek ellenállnak a homogén átalakításnak. Azaz a tudománynak és technikának fontos tulajdonságai léteznek, amelyek növelik a lehetséges stratégiák számát, fejlesztik a rugalmasságot, vagy a hatalmasoknak lehetővé teszi, hogy ellenőrzést gyakoroljanak és korlátozzák a választási lehetőségeket. Általában nem szabad túlértékelni a helyzetet. A tudomány és a technika csupán olyan erők, amelyek ellenőrzést és szabályozást jelentenek, s ez által korlátozzák az emberi és társadalmi cselekvést. Ezt kétségtelenül lehetővé teszik, de ez következményeiknek csupán egy része. 

      A tudás társadalmi cselekvéssel kapcsolatos jelentősége érdekében ki kellene alakítani a tudás szociológiai fogalmát. Különbséget kellene tenni a között, amit tudunk, a tudás tartalma és a megismerés között. A tudás a dolgokhoz és a tényekhez, de a törvényekhez és a szabályokhoz  való viszony is. A tudás bizonyos részvételt is jelent: tudni a dolgokat, tényeket, szabályokat, ezeket megfelelő módon elsajátítani, bekapcsolni őket irányultságunkba és szakértelmünkbe. Nagyon fontos azonban, hogy a tudást objektiválni kell, azaz a dolgok, tények és szabályok intellektuális elsajátítását szimbolikusan kell kialakítani. Ez azt jelenti, hogy a jövőben a tudás kedvéért nem kell magukkal a dolgokkal kapcsolatba kerülnünk, elég, ha csak a szimbolikus reprezentációikat idézzük fel. Ez veti fel a nyelv, írás, nyomtatás és az adattárolás társadalmi jelentőségét. A reális és a fikció határai elmosódnak. Az elméletek tényekké válnak, de fordítva nem lehetséges: a tények nem tartják rendben az elméleteket.

      A mai társadalomban tisztázni kellene, hogy a tudás nyújt-e alapot a társadalmi hierarchia és rétegződés számára, formálja-e az osztálystruktúrát, közvetíti-e a társadalmi és a politikai befolyást, befolyásolja-e a személyes életet, s végül a tudás lehet-e normatív elve a társadalmi kohéziónak és integrációnak?

      Foglaljuk össze, kik voltak azok a szerzők, akik elsőnek vették észre, hogy a tudás-termelő-szektor döntő fontosságú a társadalmi viszonyok dinamikája számára? Daniel Bell Post-Industrial Society (1973) c. munkája, Radován Richta TTF-elmélete (a kapitalista felfogás szocialista változata). Bell szerint a posztipari társadalom két ok miatt egyben tudástársadalom is:

1.      Az innováció forrása növekvő mértékben a K+F-ből ered (közvetlenebbül: új viszony jön létre a tudomány és a technika között, ami az elméleti tudás központi szerepéből következik)

2.      A társadalom súlya, amit a GDP-vel és a foglalkoztatással mérünk, növekvő mértékben a tudásterületre helyeződik át.

A modernitás alapját annak mértéke határozza meg, ahogyan a tudást technikára tudják lefordítani. A technika természete is megváltozik és átalakítja a társadalmi viszonyokat és világnézetünket. (Bell, 1968)

Észrevehető, hogy minden társadalomteoretikus, aki elfogadja az „objektív tudás” társadalomra gyakorolt döntő hatását (Bell „posztindusztriális társadalma, Richta TTF-elmélete, Schelsky tudományos civilizáció elmélete, Galbraith új ipari állam elmélete) szívesen elfogadják a klasszikus társadalomelméletek főbb elveit. Ezek egyike a jövőbe vetett optimista hit, a másik, hogy a társadalmi átalakulások gyorsak, radikálisak, determináltak lesznek.

A valóságban a technikai változás empirikus és kvantitatív vizsgálata indeterminisztikus ha a gazdasági növekedésre gyakorolt hatását kutatjuk. Ennek részben a technikai fejlődés diverzitása (sokirányúsága) az oka, részben hogy nehéz szétválasztani a technikai lehetőségek fejlődését a technikai tudás expanziójától.

Fritz Machlup munkásságát is meg kell említeni, ha keressük a „tudástársadalom” természetére és keletkezésére vonatkozó előzményeket. Ő főleg a foglalkozásokban bekövetkező változásokból vezette le az intellektuális munka növekedését. („tudásipar”)

A kvantitatív vizsgálatok növekvő mennyisége ellenére meglepő, hogy a modern társadalom egyre inkább „meghatározatlan” társadalmi alakzattá válik. Ez az indetermináltság a tudomány társadalmi intézménye magasfokú differenciálódásának a közvetlen következménye. A tudástársadalmak emberi cselekvés eredményei, de nem szándékos emberi tervezések. A tudástársadalmak az emberi viselkedés változó körülményeihez való alkalmazkodás során keletkeznek. A körülményekben végbement átalakulás talán legdöntőbb mozzanata, amellyel az emberi viselkedésnek szembe kell néznie, hogy az emberi cselekvés fokozatosan egyre jobban „kiterjed”.

            A „tudástársadalom” mellett a másik fontos fogalom a „globalizáció”, amelynek elemzése szükséges ahhoz, hogy jobban megértsük az „Információs Társadalom” és az „info-kommunikáció” lényegét. A tények azt mutatják, hogy a nemzet-államokat  egyre inkább felváltják a „globális” alakzatok. A modern társadalom főbb intézményei: a piacgazdaság, az állam, oktatás, vallás, tudomány, mindennapi élet, sőt a társadalom ökológiája is növekvő mértékben „globalizálódik”. Az emberi ügyekre és körülményekre egyaránt kiterjedő folyamat. A régebben beágyazott intézményeket kiszakítják a helyi gyakorlatokból és ezeket hozzákapcsolják a globalizált társadalmi viszonyokhoz, a mindennapi élet főbb eseményeit ezek alapján szervezik meg. (Giddens, 1990) Az idő és a tér összezsugorodik a gazdasági tevékenységekben, a környezeti változások nem ismernek határokat, az elektronikus média globálisan összekapcsolódik, a tudományos közösség nemzetközivé válik, szaporodnak a nemzetközi kulturális tevékenységek, a multinacionális vállalatok dinamikája növekszik, ugyanez történik a politikai intézményekkel is. A társadalomról, a nemzetállamról a figyelem fókusza átterelődik a nemzeti társadalmak csoportjaira, a nemzetek közötti és fölötti politikai és gazdasági hálózatokra. Kialakul egy globális társadalom is. (Giddens, 1990, Bauman, 1992)

Olyan rendszerviszonyok és trendek keletkeznek, amelyek részben megosztanak, részben egyesítenek. De főleg csökkentik a nemzetállamok korábbi szuverenitását, hatalmát és autonómiáját. (Giddens, 1973) A helyi, regionális és nemzeti identitások és társadalmi cselekvések olyan kulturális és gazdasági erőkkel találkoznak, amelyek távoliak és túllépik a nemzeti kereteket. A fejlődések nem lesznek abszolút hasonlóak, de relációs konvergenciák (közeledések) figyelhetők meg, amikor is az idegen világok asszimilálódnak a helyi körülményekhez. A globalizáció is paradox folyamat. Nem olyan, ami a világban valahonnét elindul és másokra azonos módon hat, ami őket passzív és alárendelt helyzetbe kényszeríti, hanem az egyes közösségekből aktív válaszokat csiholhat ki. Az ebből adódó fejlődést bár helyben már nem tudják ellenőrizni, lokálisan mégis képesek arra, hogy adaptív visszahassanak rá. Az új erőket kombinálják az importált, kölcsönzött erőkkel, miközben új szereposztás és újra-elsajátítás révén hozzákapcsolják az idő és a tér helyi feltételeihez.

A társadalmi cselekvés globalizációjáról van végső soron szó. A „globalizáció” fogalma tulajdonképpen helyettesítője a társadalmi viszonyok korábbi növekvő racionalizációjának, vagy homogenizációjának. Bár amíg elméletileg igaz lehet, hogy a csökkenő változatok száma a stabil rendszerekkel függ össze, mégis óvatosan meg kell vizsgálni, vajon korunk valóban csökkenti-e a variációk számát. A tudás (ismeret) a  gyakorlatban növeli az életstílusok és életfeltételek változatosságát. Az a kérdés, hogy a tudástársadalmak politikailag növekvő mértékben kontingensek (esetlegesek), avagy növekszik-e a mozdulatlanságuk, merevségük? Szóval ugyanaz a folyamat vezethet kontingenciához (véletlenszerűséghez) és kiszámíthatósághoz, illetve növekvő homogenitáshoz, vagy heterogenitáshoz? És nemcsak nemzeti, de globális méretekben is. A 80-as évek második felében a környezeti kockázatok, a gazdasági folyamatok és a kulturális gyakorlatok globalizációjáról, mint a világtörténelem új szakaszáról sok szó esett. De ez a gondolat sokkal régebbi. Már a Kommunista Kiáltványban olvashatunk az anyagi és a kulturális mozgalmak globalizációjáról, a világpiac kozmopolita jellegéről. (Marx-Engels, 1848) Ők nemcsak a kapitalista világgazdaságot, de a globális felépítményt is előre elképzelték. Viszont elhanyagolták a globalizációból eredő kollektív gazdasági egyenlőtlenséget. Viszont a 20 századi imperalizmus-elméletek, dependencia-elméletek, vagy a világrendszer-elmélet (Wallerstein) a globális gazdaságon belül óvnak az egyenlőtlenségek mintájától. 

A társadalmi tevékenységek globális hatásának tézisével kapcsolatban veszélyes lehet, ha ezt differenciálatlan folyamatnak, „fekete-doboznak” tekintjük. A Glóbusz egy megosztott világ, de e tényről gyakran elfelejtkezünk, amikor a globalizációt a társadalmi átalakulás új alapmintájának tekintjük. A világnépesség rohamosan növekszik. De ez a Föld legszegényebb országaiban megy csak végbe. A nacionalizmus eleven politikai, kulturális és gazdasági erő  a legtöbb országban. A legtöbb globális vállalatnak, vagy cégnek hazai (nemzeti) bázisa van. A globális változás fogalma tehát a „tudományos tudás” fekete doboza miatt válik érvénytelenné.

Szintén veszélyes lehet, ha a globalizáció elemzését funkcionalista módon végezzük el és csak a társadalmi, politikai és gazdasági változás állítólagos világméretű következményeivel törődünk. Pl. ha a társadalmak növekvő egymástól való függésével, a gyorsan terjedő kulturális homogenitással, vagy a nemzeti határokat átlépő kulturális gyakorlatok általánossá válásával foglalkozunk. A globalizáció és ennek ellenfogalmai (pl. a lokális, nemzeti, a gyökeres stb.) óhatatlanul feleleveníti a klasszikus társadalmi vitát a fogalmi dichotómiákról, bináris kódokról és antitézisekről. (Baldamus, 1976) (Pl. „kései kapitalizmus”, „multinacionális vállalat”, „globális környezeti változás”) Az a képzet alakul ki ezekkel kapcsolatban, hogy eme változásokat minden fronton gazdasági fejlemények váltották ki. Így a gazdasági determinizmus durva sémája bekerül a társadalomtudományi vitákba, összekeveredve a strukturális és a kulturális átalakulásokkal.

Kétségtelen, hogy a fejlett társadalmak társadalmi, kulturális és gazdasági viszonyai közül uralkodó trendnek nevezhető a gazdaság nemzetköziesedése. A nemzeti határokat átlépik a gazdasági ügyek, s a kulturális termékeket és gazdasági árukat inkább nemzetközi, semmint helyi, lokális tárgyaknak tekinthetjük. Ez a tény szinte lineáris ok-okozati képzetet vált ki arról, hogy a társadalmi élet formái is egyre inkább egységes minták és struktúrák irányába alakulnak át. A mai globalizációs elméletek kezdenek hasonlítani a 19. század azon klasszikus elméleteire, miszerint a modern életnek is vannak domináns evolúciós sajátosságai. Magyarán arról van szó, hogy a gazdasági tevékenységben bekövetkezett globális fordulat globális kultúrát teremt, miközben a nemzeti, regionális, helyi és etnikai kultúrák elveszítik fontosságukat. A fragmentáció és a differenciálódás megszűnnek vezető folyamatok lenni, s helyüket a homogenizáció veszi át. Ez által lehetővé válik lerakni bolygónk első globális civilizációjának alapjait. (Perlmutter, 1991) Az átalakulások motorja mindig a gazdaság. A generalizáció (általánosodás) és a fragmentáció ritkán jelennek meg a globális átalakulás egymással versenyző trendjeiként. Mindazonáltal ha a fragmentáció és a homogenizáció mégis a globalizáció egymással versenyző trendjeinek bizonyulnának, viszonyuk alapjában véve aszimmetrikus lenne, mert az egységesülő erősebb gazdasági erőkkel szemben a fragmentáció „csupán” a kulturális gyakorlatokra terjedne ki. Az igaz, hogy a kultúra az, amely aláássa a „felépítmény” hatékonyságát. Végső soron a kulturális termékek és folyamatok alárendelődnek az anyagi folyamatoknak. De ez a felfogás is kritikai felülvizsgálatot igényel. A tiszta gazdasági folyamatokat nem lehet mindig azonosítani a globális méretekben végbemenő kulturális konvergenciák vagy fragmentációk mozgató erőivel. A nagyobb monotonitást és homogenitást más folyamatoknak is tulajdoníthatjuk. Például a kulturális monizmus oka minden bizonnyal a tömegkommunikációban, számítástechnikában, a globális utazásokban jelentkező forradalmi változások. (Sartori, 1971)

Teoretikus nézőpontból a homogenizáció és a fragmentáció egyes társadalmi intézményekhez jobban illeszkedik, mint másokhoz. Erős szándékos, vagy önkéntelen ellenállással is találkozhatnak. Bizonyos társadalmi folyamatok kölcsönösen kizárják egymást, konzisztensek és univerzálisak. Mások nem ilyenek. Egyes folyamatok jobban kitágítják a modern életet, mások kevésbé. Persze nem feltétlenül tartható nyilvánvalónak, hogy a piaci erők miért tudják meghódítani – tudják-e egyáltalán? - a ma létező kulturális folyamatokat.

Egy másik érvünk is van az ellen, hogy a kultúra minden esetben alárendeli magát a gazdaságnak. Rohamosan csökken ugyanis a hit a civilizáció haladásában, ami új kulturális mozgalmakat, szektákat és vallási irányzatokat szül, újfajta primitivizmushoz, új tradicionalizmushoz vezet. Mindezek kulturálisan újra akarják definiálni az emberek vagy társadalmi csoportok identitását. Ezek a mozgalmak rendszerint növekvő „nemzeti” vagy etnikai fragmentációt idéznek elő. Szaporodik az olyan politikai mozgalmaknak a száma, amelyek kulturális alapokkal rendelkeznek. (Friedman, 1989)

A durva globalizációs tézis egyik formális tulajdonsága az a feltevés, hogy a társadalmi szolidaritás és együttműködés koherens alapja bizonyos távolságtartást igényel mindattól, ami társadalmilag szankcionálható és lehetséges.  A szociológusok ösztönösen attól tartanak, hogy a nagyon változatos hagyományos kulturális és politikai gyakorlatok néhány globális formára való korlátozása felborítaná a társadalmi rendet. A hagyományos együttélési formák megszűnése (anómia, káosz, társadalmi válság) mindig a társadalom felbomlásához vezetett.  A modern ipari társadalom is úgy született meg, hogy széttörte a társadalmi szolidaritás hagyományos formáit. Bár létrehozott egy tartós alapot, mégis állandóan fenyegetett a társadalmi szolidaritás szétrombolásával. Ha a globalizációnak az a funkciója, hogy kiegyensúlyozza a társadalmi diverzitást, akkor a szociológus visszatér a korábbi klasszikus témájához, hogy melyek lehetnek azok az új formák, amelyek növelik a társadalmi stabilitást, szolidaritást és kooperációt.

Az „általánosodás” (generalizáció) és a „fragmentáció” jelentése nem szükségképpen szimmetrikusak. A „fragmentációra” már régóta úgy tekintenek, mint amely fenyegeti a társadalom alapjait. De kérdés, hogy a globalizáció nem vezet-e következményeiben a társadalmi csoportok nagyobb diverzitásához, egyenlőtlenségéhez? Az utóbbi években egyre nagyobb szkepticizmussal tekintenek a növekvő homogenizációra, amit a globalizáció idéz elő. Daniel Bell az általa kidolgozott posztipari társadalom fogalom kapcsán úgy fogalmazott, hogy az ipari társadalmak előbb-utóbb mind az „amerikai úton” fognak haladni. Ez a konvergencia híres elve. De mi fog beolvadni és milyen sebességgel? Milyen tényezők fognak ellenállni a beolvadásnak? A szóbeli, vizuális vagy írásos képzetek olvadnak-e be leginkább és leghamarább? Mennyire homogén a globális változás folyamata és mennyire homogének ennek következményei? Lesznek-e még nemzeti technikák? A gazdaság internalizálódása megszünteti-e a gazdagság egyenlőtlenségeit? Tudja-e valaki ezt a folyamatot ellenőrízni és kinek a javára? Ezen kérdéseknek persze nem sok alapjuk van, ha a társadalmak fragmentációja csökken, társadalmi koherenciája viszont növekszik.

A globalizáció kétségtelenül erősödő folyamat, de azért nem árt némi szkepticizmussal kezelni. Lássunk néhány kritikai ellenvetést ama tézissel szemben, hogy a növekvő kulturális, társadalmi és gazdasági globalizáció jelentősen általánosítani fogja a lokális, regionális és nemzeti életformákat. Igaz-e, hogy a helyi körülmények

a)      virtuálisan azonosak?

b)      hogy egy uralkodó rendszert mindig passzívan befogadnak?

c)      hogy nincs választásuk az erősebb, magasabb rendű, uralkodó társadalmi tényekkel szemben?

Megkérdőjelezhető az a premissza, hogy a lokális, regionális és nemzeti kulturális gyakorlatok számára mindig veszélyt jelent a globálisan terjedő termékek fogyasztása. Az a feltételezés áll e mögött, hogy a vásárlók, a befogadók, a hallgatók nem rendelkeznek olyan eszközökkel, amelyekkel alkalmazkodni tudnának a folyamathoz, sőt amelyekkel harcolhatnak ellene, amelyekkel fel tudják magukat szabadítani a globális erők alól. E feltételezés inkább a gyarmatosítók vágyait fejezi ki. A homogenizáció általános tendenciája félrevezető állítás. Manuel Castells (1989) ezzel kapcsolatban jogosan jegyzi meg, hogy az új információs technológiák nyilvánvalóan alapvető hatással vannak a társadalmakra, s ezen keresztül a városokra és régiókra, de ez a hatás függ a gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális folyamatokkal kialakított ama interakcióktól, amelyek alakítják a technikai médium termelését és alkalmazását. A múltban sem sikerült az uralkodó civilizációknak elérni a teljes dominanciát. Így ma sem várható, hogy a globális trendek könnyen összetörik a helyi kultúrákat és identitásokat, sőt felszámolják őket. Különösen a tudástársadalmakban számolhatunk azzal, hogy a homogenizációval szemben a társadalom potenciálisan hatékony erőforrásokat tud bevetni. Niklas Luhmann (1988) is úgy vélte, hogy a regionális különbségek és a globális kölcsönfüggések növekedése a modern társadalmak legfontosabb ismérve. A globális társadalom egyre inkább egységes rendszerré válik, de ezzel egy időben olyan rendszer lesz, amely jelentős diszkrepanciákat is termel. Az ilyen fejlődés kizárja a politikai egységesülést, ha nem tud cserébe felajánlani funkcionális egyenértéket.

A nyugati hegemónia hanyatlását éppen az mutatja, hogy számos kulturális mozgalom, új helyi identitások, regionális és nemzeti önazonosságok ássák alá világméretekben a már létező és érvényesülni akaró homogenizációt. Gondoljunk Huntington tézisére, amely a kultúrák és civilizációk összecsapását prognosztizálja. (Huntington, 1998) De hasonló jelenségeket a korábbi civilizációs rendszereknél is megfigyeltek. (Friedman, 1992) Nyitott kérdés, hogy az új identitások keletkezése a központok gyengeségének, identitásvesztésének tulajdonítható-e, avagy a lokalitások gyarmatosítása elleni növekvő ellenállásból fakad. Friedman egy olyan modellt dolgozott ki, amely szerint egy külső hódításra kezdetben a tradicionális kulturális identitás elvesztése a válasz, amit a hanyatlás szakaszában a kulturális identitás újjáéledése követ. Más szavakkal, fordított viszony áll fenn egy hódító rendszer alakulása és elterjedése és a kulturális identitás létrejötte és fennmaradása között. De csak a hegemónia hanyatlása szakaszában tudja magát a helyi kulturális identitás újra érvényesíteni.

Dahrendorf (1980) arra mutat rá, hogy minden kultúra a saját hagyományai szerint asszimilálja a modernitás szimbólumait. Minden egyes ember lefordítja magának ezeket a szimbólumokat a saját és csakis a saját életére. A helyi adottságok sohasem teljesen passzívak és nem teljesen nyitottak a külső befolyások előtt. Képesek az ellenállásra is, de vannak olyan kulturális tapasztalataik, amelyekkel le tudják fordítani (aktívan tudják asszimilálni) az átvett, importált termékeket, kultúrákat, szimbólumokat. De a lokális közösségek sem egyformák. Sajátos viszonyban állhatnak egymással, belső rétegeződést mutatnak fel. A belső rétegződés mintái befolyásolják a kívülről átvett termékek, vagy tapasztalatok sorsát, adott közösségre gyakorolt hatását. A fogyasztás mindig helyben történik és ez alkalmazkodik a kontingens lokális körülményekhez. Röviden szólva, a kulturális termékek és gyakorlatok alkalmazása nem független az alkalmazás körülményeitől.

Az élet folytonos globalizációjáról szóló tétel - másodszor – olyan vitatható javaslatot tartalmaz, miszerint a generalizáció és a fragmentáció radikálisan ellentétes folyamatok. Egy hitelesebbnek tűnő állítás szerint, amikor a világméretű viszonyok távoli eseményeket gyorsan hozzákapcsolnak a lokális viszonyokhoz, akkor a helyi érzékenységek és gyakorlatok is intenzívebben reagálnak a globális viszonyok intenzifikációjára. Anthony Giddens (1990) szerint a globalizált társadalmi viszonyok feltehetően csökkentik a nemzetállammal kapcsolatos bizonyos nacionalista érzelmeket, de okságilag esetleg intenzívebbé teszik a sokkal lokalizáltabb nemzeti érzelmeket.

Másfelől néhány pozitív megfontolás is található a globalizáció-tézis kapcsán. A globalizáció fogalmát azért fogadták el érvényesnek a gazdasági tevékenységek (pl. kereskedelmi minták, pénzügyi tranzakciók, munkapiaci korlátok, fogyasztói preferenciák, a termelés szervezése és szervezete, a tőkemozgás, a gazdasági ciklusok) esetében, mert nagymértékben azon a konkurens feltételezésen alapul, hogy ezeket a gazdasági tevékenységeket növekvő mértékben a piac hajtja előre. Ezért meg akarnak szabadulni a helyi, regionális, nemzeti és nemzetközi kormányszabályozástól és beavatkozástól. A gazdasági tevékenységeknek természetes hajlamuk van arra, hogy átlépjék a határokat, hogy globális piacot hozzanak létre és a piac láthatatlan keze révén a gazdasági tranzakciók érzéketlenek legyenek a körülmények iránt. Végül is az új globális piac egyre közelebb kerül a tökéletes piac gazdasági modelljéhez.

A gazdasági folyamatok ilyen felfogása azonban helytelen. Nagyon valószínű, hogy a teljesen szabályozatlan piac utópikus és önpusztító elképzelés. Minden politikai rendszernek vannak politikai eszközei arra, hogy megvédje gazdasági szereplőit, hogy csökkentse a munkanélküliséget, hogy újraossza a piaci jövedelmeket, és ezáltal befolyásolja a piaci folyamatokat. Különféle társadalmi mozgalmak is korlátozzák az önszabályozó piacot, mivel érdekeik fűződnek az újraelosztáshoz és vannak nem-gazdasági céljaik is. A kormányok ezért szabályozzák a piacot és végül befolyásolják a nemzetközi kereskedelmet és ennek visszahatását a nemzetgazdaságokra. Az amerikai és japán kereskedelmi viták, a GATT-egyezmény kudarcai, a nemzetközi kormány felállítására vonatkozó törekvések stb. jó példák erre.

Az áruk bár elveszítik nemzeti jellegüket, de még mindig hordoznak valamiféle nemzeti azonosító jelet is. Bár egy-egy terméket ma már a világ számos helyen előállított részeiből állítanak össze. (A 80-as évek végén gyártott német Volkswagent négy földrészen, 21 országban állították elő.)

Mindazon társadalmi, gazdasági és kulturális folyamatban, amit a globalizáció, a globális rendszer, vagy a transznacionális intézmények fogalma alá rendelnek, az új az, hogy e fejlemények tovább intenzifikálják, kiterjesztik, erősítik a viselkedésekkel kapcsolatos tranzakciókat, koordinációkat, kölcsönkapcsolatokat, fúziókat. E folyamatokat a tudástársadalom keletkezése tartja fenn és közvetíti. E fejleményeket azonban úgy kell tekinteni, mint amelyek intenzívebbé teszik a világméretű társadalmi viszonyokat és táplálják a helyi átalakulásokat. Ezek eredménye nem valamely generalizált változássor lesz, ami egyetlen irányba mutat, hanem amely kölcsönösen egymást tagadó tendenciákat tartalmaz. (Giddens, 1990).

 

A „társadalomkép” változása

 

A szociológiában mostanában található „társadalomkép” egyre inkább elavulóban van. Az történt ugyanis, hogy a szociológia 19 századi klasszikusai a modern ipari kor és technológiák által kialakított társadalmi szerkezeteket, intézményeket, folyamatokat és mechanizmusokat írták le és ezeket szintetizálták egy-egy evolúciós elméletbe. A 20 század második felétől a Daniel Bell, Raymond Aron és mások által hiposztazált „posztipari társadalom” fogalma valójában a modern (posztfordista) társadalom racionális magyarázatát tűzte ki célul. Ez a koncepció lényegében a kapitalista és a szocialista gazdaságok és társadalmak konvergenciáját hirdette meg. Ezzel egy időben azonban egyre erőteljesebben lépett fel a társadalom posztmodern felfogása, amely tagadja a korábbi evolúciós elméleteket, a nagy magyarázó narratívákat. A 90-es években a racionális, modernizáló társadalommodellek ismét megerősödni látszanak. Ezek jórészben a posztipari társadalom „köpönyegéből” bújnak elő, mint szolgáltató-, tanuló-, - és leggyakrabban – információs társadalmak. Az info-kommunikációs technikai eszközök egy „hálózatos társadalmat” sejtetnek, amelyet a gazdasági (és politikai) globalizáció hajt előre. Álláspontom szerint azonban az információs társadalmat valójában vissza kell tudni vezetni valamely „Tudástársadalomra”, mivel nem maga az információ a döntő, hanem az információ valódi tartalma, maga a tudás és ennek cseréje, kommunikálása. Ez a tudás pedig a cselekvésre képesítő tudás, cselekvő tudás. A tudás, információ, adat, ismeret, képességek, kommunikáció stb. hagyományos fogalmainak átértékelésre van immár szükségünk. Erősödő tendenciának tűnik, hogy az ember és a természet hagyományos (az ipari korszakban megszokott) anyagcseréje helyébe a tudás, az információ és a kommunikáció társadalmi újratermelése kerül. Az informatikai eszközök által közvetített rendkívül gyors információáramlás ugyanakkor óriási biztonsági kockázatokat, bizonytalanságokat és esetleges katasztrófahelyzeteket teremthet. A társadalom egyre inkább „kockázattársadalommá” válik. (Ulrich Beck)

A szociológia új társadalomképét a társadalmi konstrukció és rekonstrukció módszerével lehet leginkább megalkotni. A kutatás eme célja egyben jelentőségét is jelzi, hiszen a társadalom ontológiai valóságának (ami társadalmilag konstruált valóság) megfelelő, azzal adekvát szociológiai társadalomképre, társadalmi modellre van szükségünk. A jelenlegi tudományos ismeretekhez viszonyítva ez kellő előrelépést jelentene, hiszen a 21 század elején már nem magyarázhatjuk a társadalom szerkezetét és változásait elavult, 19 századi, avagy a 20 század elejéről származó modellekkel. A hazai Információs Társadalomról, vagy info-kommunikációs gazdaságról szóló tanulmányok zöme pedig vagy elhanyagolja, vagy csak technokratikus módon vázolja fel az új informatikai technikák társadalmi vonatkozásait