T. Dénes Tamás: "Meg kéne állni egy
percre és elgondolkodni!" - a matematikussal Pénzes László beszélget
[1]
Amint
azt a Pénzes-féle riportoknál megszokhattuk, a beszélgetés újfent in medias
res, a dolgok közepébe ugorva kezdődik, hiszen T. Dénes Tamás író-matematikus,
a Titoktan-trilógia
és más könyvek szerzője már a riport elején olyan gondolatokkal lepett meg, hogy
csak igen jó reflexekkel tudtam időben bekapcsolni a diktafont. A riport stilizálása
során döbbentem rá, hogy előttem egy olyan, a múltból itt ragadt polihisztor ül,
akinek felismeréseit a világ talán csak 50-100 év múlva fogja megérteni.
T.Dénes Tamás
Szerinted
mi a hit?
Bár
ez a kérdés a filozófia absztrakciós szintjére helyezi a beszélgetést, azért nem
bánom, mert a hit az emberi gondolkodás talán legmélyebb és egyben legellentmondásosabb
fogalma. Olyan, mintha nagyon mély kútba nézünk és sűrű sötétséget látunk, így
hát azt, hogy van-e a kútban víz, látásunkkal nem, csak a bedobott kavics csobbanásából,
tehát hallás útján tudjuk eldönteni. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a hit kérdésével
kapcsolatban a szellemi vakság állapotában vagyunk. Az analógia szintjén érdemes
rámutatni vak embertársaink azon tapasztalatára, hogy egyéb érzékszerveik, elsősorban
a hallásuk és tapintásuk sokkal kifinomultabbá válik, ezzel kompenzálva a látás
kiesését. Ide kívánkozik Szent-Györgyi Albert gondolata...
Szent-Györgyi Albert (1893-1986)
Sajnos a szellemi vakságnak tulajdonítható, hogy általában a hitet a vallásos hittel azonosítják, pedig ez az emberi gondolkodás egyik legnagyobb tévedése és egyben az európai kultúrák dichotom (kétértékű) gondolkodásmódjának alapja. Lehet, hogy meglepő, de a hit olyan, mint egy axiómarendszer, amely bizonyos számú alapállításra, axiómára épül. Ezek az axiómák azok számára, akik elfogadják az axiómarendszert, közvetlenül, bizonyítás nélkül elfogadhatók, azaz mondhatjuk úgy is, hogy hihetők. Az igazán meghökkentő, hogy a legegzaktabbnak tartott tudomány, a matematika is ilyen axiómarendszerekre épül. Vagyis a tudományos és a vallásos világnézet nem az alapjánál, vagyis a hitnél különbözik, hanem az axiómák számában és azokban a módszerekben, ahogy azokat felhasználjuk. Míg a vallás megelégszik sok-sok axióma felsorolásával és laza irodalmi stílusú kifejtésével, addig a tudomány szigorú logikai kritériumokat szab meg a kevés számú axiómából levezethető tételekre, valamint a kapott eredmények valósággal való összevetésére vonatkozóan.
Érdekes,
hogy az előző évszázadokban e két világszemlélet közötti különbség csupán a filozófusok
és teológusok érdeklődését kötötte le, a 20. században mély ideológiai árkot ásott
az egyébként békésen gondolkodó emberek közé és íme a 21. század információalapú
digitális világában, beférkőzött a mindennapjainkba is. Hogy megértsük ezt a furcsa
állítást, alig több mint 50 évvel kell visszaforgatni az idő kerekét.
Alan
M. Turing 1950-ben megjelent korszakos dolgozatában, a Számológépek
és gondolkodás címmel, amely a mesterséges-intelligencia kutatások elindítója
volt, ezt írta: „Szeretném, ha elgondolkodnának azon, hogy tudnak-e a gépek
gondolkodni?”
Alan M.Turing (1912-1954)
Alig több mint 50 év telt el azóta és ma már az ebben a cikkben
leírt és azóta Turing-tesztnek nevezett kísérlet az e-társadalmak napi gyakorlatává
vált. A Turing-teszt
arra irányuló gondolatkísérlet volt ugyanis, hogy egy monitor és billentyűzet
segítségével folytatott kérdés-felelet játék segítségével eldönthető-e, a válaszoló
gép, vagy ember?
Ugye, hogy pontosan ez történik manapság, amikor már szinte
minden információhoz számítógépek segítségével jutunk és az Internet napi több
órában monitor és billentyűzet elé kényszerít. Turing kérdése azonban egyre aktuálisabb
lesz, hiszen azok a hatalmas adatbázisok, információhalmazok, amelyeket a billentyűzet
és a monitor segítségével böngészünk, csupán fekete dobozokként működnek számunkra.
Azaz egyáltalán nem tudjuk a bennük lévő információk forrását és főleg valódiságát.
Turing eme kísérlet elemzésével nem csupán a mesterséges intelligencia
kutatásokat indította el, hanem megalkotta a Turing-gépet is, amely a mai számítógépek
általános elméleti modellje. Egyben bebizonyította, hogy vannak olyan problémák,
amelyeket e gép számára le tudunk írni, de a gép véges számú lépésben nem képes
azt megoldani. A ma még újszülött, de legfeljebb csecsemőkorban lévő információsnak
nevezett társadalmak, mint globalizálódó e-társadalmak, amelyekben az egyének,
cégek és szervezetek (vagyis kis és nagyobb csoportok) az elektronikus, digitális
információk millió cérnaszálán függő marionett bábuk a hatalom kezében. Nos, eme
globális infokommunikációs társadalmaknak nélkülözhetetlen alapfeltétele a soha
nem látott mennyiségű információ, a digitálisan leképezett „személyiségek” biztonságos
tárolása, továbbítása, illetéktelenek által hozzáférhetetlenné tétele. A 21. század
e-társadalma tehát egészen új kérdéssel kell, hogy szembenézzen: "Szeretném,
ha Ön is elgondolkodna azon, vajon eldönthető-e, hogy valós vagy virtuális információ
van a globális információs rendszerek fekete dobozaiban?"
Íme,
a hit kérdése így válik napi problémává, amint a digitálisan leképezett virtuális
világ alapaxiómái (ellenőrizhetetlen alapinformációi) a hit világába kerülnek.
Ezt a jelenséget szoktam „lila tehén effektus”-nak nevezni. Hiszen a mai
gyerekek szinte már csak hit alapján képesek eldönteni, hogy a Milka lila tehene
valóság, vagy csak virtuális állat?!
Az
axiómarendszerek szintjén absztrahált hit mindennapjaink társadalmában az értékrendeknek,
értékrendszereknek felel meg. A klasszikus társadalmi változások tulajdonképpen
értékrend változások voltak. Az értékek rangsora, egymáshoz való viszonya változott
az emberek gondolkodásában, vagy új értékek ékelődtek a rendszerbe, így alakultak
át a társadalmi viszonyok. A mai globalizált társadalmak igazi problémája szerintem
nagyjából a 20. század közepe óta tart, alapvetően az amerikai típusú, pénzközpontú
társadalom exportálásával került Európába, amelynek központi problémája,
hogy az összes értékeket, ugyanúgy mint az anyagi javakat, egy univerzális csereeszközre,
a pénzre konvertálták. Első pillantásra az egész rettentő praktikus dolognak
tűnik, mert borzasztóan egyszerű mindent egy dologhoz viszonyítani (hiszen a középkorban
így keletkezett a pénz) és akkor minden kiszámíthatóvá válik…, de ez nem így van!
Részben
világosan kell látnunk, hogy a középkori nemesfémből készült pénz valódi értéket
képviselt, így a csereértéke valóságos volt. A papírpénz, majd napjainkban az
úgynevezett pénzkímélő eszközök egyre inkább virtualizálják a fizetőeszközt, amely
a valódi értékétől teljesen eltávolodik, így a konvertált értékek is virtuálisakká
válnak.
Tehát
napjaink abszolút technikai szempontok (és üzleti érdekek) szerint felépített
társadalmai egy virtuális értékrendet alakítottak ki, sőt jobban belegondolva
kiderül, hogy -és én ezt hívom egyértékű társadalomnak-,
ezekben az egyértékű társadalmakban nincs is értékrendszer, csupán egyetlen univerzális
"érték". Tehát napjaink értékválságának már nem az a problémája,
hogy kicserélődött az értékrendszer struktúrája, hanem az, hogy megszűnt létezni.
Már
matematikailag sem?
Nem,
mert egyetlen elemből nem lehet rendszert alkotni, hiszen egy elem egy elfajult
nullrendszer, amikor az egész struktúra egyetlen elemmé zsugorodik össze.
Ez pedig a végső szingularitás, a mindent beszippantó fekete lyuk ...
Forrás - Source: www.crossvalley-design.de
Azaz
a pénzre, mint univerzális csereeszközre való érték konvertálás totálisan szünteti
meg az ember differenciaspecifikumát jelentő humán értékeket. Az amerikai
agyelszívás ennek a jelenségnek sikeres gyakorlati kivitelezése, amelynek eredményeként
a 20. században sikerült az USA-ba szivattyúzni az európai értelmiség jelentős
részét. Ez a „van annyi pénz”, egyértékű társadalmi modell képezi ma a
világ fejlettnek nevezett társadalmainak egyre globalizálódó mintáját. Így sajnos
Európa is egyre inkább beleolvad az egyértékű, antihumánus társadalmi modellbe.
Hát,
hogy jön ahhoz egy társadalom, hogy Leonardo, Van Gogh, Dali, stb. festményeit,
vagy bármely műalkotást beárazzon? Milyen módszert ajánlanak azok a műkereskedők,
akik ezeket az egyedülálló remekműveket ugyanarra az univerzális csereeszközre
(a pénzre) konvertálják, amivel az üzemanyagot, a kolbászt, vagy éppen a szemétdíjat
fizetjük ki? Sőt, míg az egyik aukción egy festmény "x milliót ér",
a következőn már 2x-et! Mi történt a kettő között? Vajon az egészen halott
és életében tengődő (egyetlen képét sem tudta eladni) Van Gogh festett hozzá még
valamit, vagy mitől változhat egy kész műalkotás pénzbeli (csere)értéke? Egészen
világos, hogy itt nem valódi, hanem virtuális értékről, alantas üzleti megfontolásokról
van csupán szó. Egy igazi értékrenddel rendelkező, nem pénz, hanem emberközpontú
társadalomban a művészeti alkotások (legyen az képzőművészet, zene, stb.) a kulturális
örökség alapjait lépezik, így ezeket közkincsekké kéne tenni múzeumokban, képtárakban,
egyéb közgyűjteményekben és ingyen elérhetővé tenni a társadalom minden tagja
számára.
Mi
lehet a kivezető út ebből az értékválságból?
Már
az értékválság megértésénél is segített a történelmi perspektíva, igaz az előző
gondolatmenetnél mindössze 50 évet forgattuk vissza az idő kerekét. A kivezető
út megpillantásához legalább 500 évet javaslok. Titoktan-trilógiámhoz,
amelyben egyfajta kultúrtörténetet igyekeztem megírni a titkosítás szemüvegén
keresztül, rengeteg forrásanyagot gyűjtöttem. Kiderült, hogy ebből a szempontból
is az európai kultúrtörténet legszebb korszaka a renaissance (reneszánsz)
volt. Meglepő párhuzamosságokat találtam a reneszánsz kialakulásának okai és forradalmi
céljai, valamint a jelen információs társadalomnak titulált korunk között. A reneszánsz
újra kinyitotta a középkori egyház által uralt, egészen beszűkített gondolkodást
és a valós világ sokoldalú, kreatív szemléletére "nyitott ablakot".
Fellazult az egyház által ellenőrzött, egyetlen szálon függő információ-monopólium,
amely az ismeretek és ezáltal a gondolkodás teljes uralmát jelentette. A gondolkodó
ember "eldobta a dogmák mankóját", mellyel éppen csak "járni"
volt képes és újra szabadon szárnyalhatott a gondolat.
A 20. század, amely száz év alatt több ezer
évnyi technikai (eszköz)fejlődést hajszolt át a "civilizált" társadalmakon,
újra "mankóra" ítélte az emberi gondolkodást. Csak most az egyház helyett
a technikai eszközök narkotikus függősége, a fogyasztói társadalom mesterséges
rohanása kényszerítette rá az emberekre az elektronikus, digitális eszközök kiszolgáltató
"mankóját".
Szó volt már az USA egyértékű társadalmi modelljéről, amelynek
exportja napjainkban is folyik az egész globalizálódó világon. Norbert Wiener
már a 20. század közepén megfogalmazta ennek előszelét egy írásában. A gondolata
lényegében a következő volt:
„Az amerikai világban az információ sorsa az, hogy áru lesz.
Nem az én dolgom elbírálni, hogy ez a kereskedői szemlélet erkölcsös-e vagy sem,
az én dolgom az, hogy megmutassam, ha ez a szemlélet érvényesül, az az információ
és a vele kapcsolatos fogalmak félreértéséhez és főleg félrekezeléséhez vezet.”
Norbert
Wiener az információelmélet és a modern kibernetika megalkotója. Idézett gondolata
így nem csupán az információra, hanem az információn alapuló, egyre több titkot
felhalmozó információs társadalomra is igaz. A Wiener által jelzett „félreértések”
és „félrekezelések” társadalmi méretekben végzetesek lehetnek. Vagyis egyértelműen
arra a következtetésre kell jutnunk, hogy A JÖVŐ BIZTONSÁGOS TÁRSADALMA NEM LEHET
ÜZLETI VÁLLALKOZÁS!
Eme végzetes „félreértések” elkerülésének igazi
esélye, az információs társadalom nagy lehetősége egy modern információs reneszánsz
kor, az INFOSANCE megteremtése, amely az emberi értékek, az alapvető természeti
és társadalmi törvények sokoldalú megközelítése, a modern technika eszközeinek
támogatásával. Az INFOSANCE
tehát a gondolkodó ember klasszikus képességeinek optimális egyesítése a mindent
átszövő, globalizálódó e-technikával és az egyre teljesebb, biztonságosabb információ
birtoklásával. Az INFOSANCE elnevezés egy olyan e-társadalom képét
rajzolja fel, amelynek középpontjában egy új, modern renaissance e-mber
áll. Az INFOSANCE e-mber lehetősége tehát "új ablaknyitás",
amely a felhalmozott óriási technika, a globális kommunikációs és informatikai
rendszerek lehetőségeit egyesíti a reneszánsz mintájú szabad, szárnyaló, kreatív,
emberi gondolkodással. Az INFOSANCE társadalma kreatív társadalom, amely akárcsak
az emberi kreativitás, a társadalmi túlélés alapfeltétele.
Nos, ezek a gondolatok, ez a különös, mégis mély analógia
adta az alapot ahhoz, hogy a jelen és valószínűleg az egész 21. századi korszakot
INFOSANCE-nak, azaz INFOrmációs renaisSANCE kornak nevezzem el. Talán az
előzőkben mondottakból már az sem kérdés, hogy vajon miért lehet ez kiút az egyértékű
társadalom értékválságából? Hogy számomra e kérdés megválaszolása igen fontos,
azt demonstrálja, hogy a Titoktan-trilógiám 2002-ben megjelent első kötetének
záró fejezetét ennek szenteltem.
Kis
kerülőúton, de eljutottunk a Titoktan-trilógiádhoz!
Könyveidet olvasva egy reneszánsz gondolkodású, afféle polihisztor bontakozott
ki előttem. Neked a tudásodból bárhol a világon milliomosnak kellett volna
lenned. Ahogy itt a pestlőrinci kertes házadban körülnézek, nem ez a benyomásom...
Kezdjük
a végéről, mert az egzisztenciális kérdésedre igen rövid a válasz: nem, nem lettem
milliomos, ez a ház az eddigi munkásságom összes vagyoni eredménye. Ennek
elemzése egy legalább ekkora terjedelmű beszélgetést igényelne, így hát hagyjuk
máskorra. Persze én ennél jóval nagyobb eredménynek tartom, hogy az elmúlt 30
évben három, ma már felnőtt gyereket neveltem fel.
Másrészről
hízelgő és megtisztelő a könyveim alapján rólam alkotott képed. Elárulom, hogy
nagyszerű tanítómestereim voltak. Ugyanis a kötetek írása során kiderült számomra,
hogy a titkosítás tudományával (mondhatnám művészetnek is) foglalkozók legnagyobbjai,
mind-mind koruk polihisztorai voltak. Talán nem véletlen, hiszen a titkok elrejtésére
és megfejtésére a legváltozatosabb tudományos és sokszor művészi eszközöket használták
fel. A titok eleinte a hadászatban, majd egyre inkább a hétköznapi életben is
kulcsszerepet töltött be. Napjainkban például az egész kommunikációt átszövi a
titkosítás.
A
titkosítás eredendő természeténél fogva olyan elméleti és módszertani apparátussal
dolgozik, amely bizonyos mértékig az adott kor előtt jár. Az ezt művelő polihisztorok
gondolkodásmódjának zsenialitását próbálom megmutatni a Titoktan-trilógiában.
Ez azért igazán érdekes, mert a titkosítás az adott kor tudományos eszközeinek
és gondolkozásmódjának tükörképe is. Az első három kötetben eljutottam a
19. század végéig. Ez egyben azt a kuriózumot is előrevetíti, hogy a Titoktan-trilógia
több mint három kötet lesz, mivel a 20. század önmagában egy külön kötetet igényel,
valamint az összegyűlt anyagok alapján szükségesnek tartom a titkosítás és a szépirodalom
gyönyörű és nagyon érdekes kapcsolatát közreadni egy önálló kötetben. A mai magyar
könyvkiadási viszonyokat jellemzi, hogy ez utóbbi kötet kéziratának elkészítésére
2005-ben az NKA alkotói ösztöndíját elnyertem, a kézirat el is készült, de kiadót
azóta sem sikerült találni. A kötet címe: Titkosítás
és szépirodalom. A magyar könyvpiacon még hasonló sem jelent meg, pedig
a szépirodalomban a Káma Szútrától Verne több regényén át, a Micimackóig számtalan
helyen és formában bukkan fel a titkosítás, hol játékos, hol magas szintű ismeretterjesztő
formában.
Hogyan?
A Micimackóban…?
Igen.
A Micimackóban több helyen is előfordulnak a klasszikus titkosírás elemei, a magánhangzó
nélküli írás, vagy a hiányos szöveg, például Füles házánál. Ez persze nem véletlen,
mivel Milnének köze volt az angol titkosszolgálathoz. Mindezek és például a detektívregények
születése, vagy az Orwell által pontosan meghatározható időpontban megszült Big
Brother (Nagy Testvér) fogalom, amelynek létező megvalósítása a ma is működő
ECHELON
kémműhold rendszer, megtalálhatók az egyelőre csak a fiókomban pihenő kéziratban.
A tartalomjegyzéket és némi előzetest, ízelítőként feltettem a www.titoktan.hu honlapomra.
A
Titoktan-kötetek során, közeledve napjaink információ alapú társadalmához, egyre
világosabbá válik, hogy a biztonság fogalma alaposan átalakul. Ma már nem csupán
a kiváltságos elit levelezésének biztonságáról, hanem az egyszerű állampolgárok
hatalmas mennyiségű információinak, adatainak biztonságáról, a tömeges mennyiségű
elektronikus ügyintézés és kommunikáció biztonságáról kell gondoskodni.
Az
információipar a 20. század második felének új és egyre hatalmasabb ágazata, amely
rohamos mértekben folytatja az információ (adat, hír) tömegtermelését. Ennek az
új ágazatnak az alapanyaga, félkész és végterméke is az információ. S ahogy a
fogyasztói társadalmak működési törvényei ezt diktálják, ez az ágazat is visszafordíthatatlan
versenyfutást kezdett önmagával. Ezt a jelenséget neveztem el „virtuális agárverseny
effektus”-nak, ami érthetőbben azt jelenti, hogy üldözünk egy nemlétező
nyulat egy virtuális, azaz nemlétező agárversenyen. Még érthetőbben fogalmazva,
olyan mesterségesen felfokozott „fejlődési spirálba” keveredtünk, amely csakis
az egyértékű társadalom működtetésében érdekelt üzleti körök érdekeit szolgálja.
Wiener előzőkben idézett félelme tehát megvalósult az egyértékű „virtuális agárverseny”
társadalmakban: az információ üzleti vállalkozás lett. Ezzel sajnálatosan megvalósult
az információk félrekezelésének, vagyis az információbiztonság megrendülésének
a problémája.
Ezek
szerint az információink biztonsága a demokrácia kulcskérdése? Szerinted a hatalom
egyenlő a törvényfelettiséggel?
Nekem
az a szlogenem, hogy a 21. század e-társadalmának kulcskérdése az információ biztonsága.
Minden kornak megvolt a maga csodafegyvere, a 21. század csodafegyvere az információ.
Én úgy szoktam fogalmazni, hogy a digitalizáció cérnaszálán függ az egész társadalom,
mint valami marionett bábu, amely cérnaszálaknak végét természetesen a gazdasági
és politikai hatalom tartja kezében. Ezek a cérnaszálak azonban nem kölcsönösen,
vagyis mindkét irányban, hanem csak fentről lefelé mozgathatók. Például a saját
adataidat tartalmazó adatbázisokhoz is csak részben vagy jogosult hozzájutni.
Így az adatbázisok tulajdonosai képesek összeállítani akár a digitális személyiségedet
is a tudtod és főleg beleegyezésed nélkül. Így használhatnak fel reklám és manipulált
közvélemény kutatások alanyaként, így lehetünk mindannyian a „lila tehén effektus”
gyanútlan alanyai, miközben a médiából egy virtuális világ épül körénk.
Ha jól értem, az információ alapú társadalmunk biztonságának
az alapja, hogy az információk tömegét mennyire vagyunk képesek megvédeni, elrejteni
az illetéktelen felhasználók elől? Gondolom sokak nevében teszem fel a következő
kérdést: van-e holtbiztos rejtjel, illetve a másik oldalon van-e feltörhetetlen
kód?
Nagy
örömmel veszem ezt a laikusokat is több szempontból érintő kérdést. Az információk
elrejtéséről, rejtjelezéséről, illetve a rejtjelzések megfejthetőségéről alkotott
nézetek a történelem folyamán alapvetően befolyásolták az emberek biztonságérzetét.
Ha van még annyi időnk, szívesen mutatnám meg, hogy ez sokszor történelemalakító
erővel bírt.
Vágjunk
bele!
A
rejtjelzés megfejthetőségéről évszázadok óta terjednek téveszmék, az egyik legfigyelemreméltóbb
Voltaire-nek, a francia felvilágosodás kiemelkedő gondolkodójának ide vonatkozó
véleménye, amely szerint: „Akik azt lódítják, hogy egy rejtjelzett levelet
minden előzetes segítség nélkül el tudnak olvasni úgy, hogy annak tárgyát sem
ismerik, azok nagyobb sarlatánok, mint azok, akik azt lódítják, hogy megértenek
egy nyelvet, amelyet korábban nem tanultak.”
Voltaire-nek
tehát nem volt tudomása arról, hogy Viéte
francia, vagy Cardano itáliai
matematikusok, már Voltaire koránál száz évvel előbb rejtjelfejtéssel foglalkoztak.
A téves Voltaire-i elképzelés évszázadokon keresztül éreztette hatását.
Egy
nagy ugrással a 20. században vagyunk, amikor Henry L. Stimson, aki az USA hadügyminisztere,
majd később külügyminisztere volt és egyben a rejtjelző szolgálatot is felügyelte.
Amikor 1929-ben bezáratta az USA rejtjelfejtő szolgálatát, a Black Chamber-t,
ezt mondta: „Úriemberek nem olvassák egymás levelezését”. Sajnos
az USA 20. századi társadalmi fejlődése, ahogy arról az előzőkben szó volt, nem
éppen ilyen „úriember-társadalom” irányába történt. Ezt mutatja, hogy ma az USA
rejtjelfejtő szerve az NSA (National Security Agency) üzemelteti a legnagyobb
számítógép kapacitást és alkalmazza egy szervezeten belül dolgozó legtöbb matematikust
a világon.
A
biztos rejtjelre vonatkozó kérdéseddel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a
rejtjelzés biztonsága még matematikailag is nehezen értékelhető. Az azonban biztos,
hogy az eddig ismeretes rejtjel rendszerek közül matematikailag bizonyíthatóan
egyetlen rejtjel rendszer megfejthetetlen. Ez a rejtjel rendszer az úgynevezett
végtelen átkulcsolás (angolul: one time pad).
Nagyon
fontos felhívni a figyelmet arra, hogy itt matematikailag bizonyítható
megfejthetetlenségről van szó. Ez nem azonos a napjainkban sokszor emlegetett
„évmilliók kellenek a megfejtéshez” bizonyító erejével! Sőt a következőkben tanulságos
lesz megfigyelni, hogy még a végtelen átkulcsolás is megfejthetővé válik, ha hibásan
alkalmazzák.
Gilbert
Vernam 1919-ben adta be találmányát az első úgynevezett vonali rejtjelző gépre,
amelynek algoritmusa a végtelen átkulcsolás volt. Ez volt az első ilyen algoritmuson
alapuló rejtjelző szerkezet.
Igen tanulságos a 2. világháborúban működött Venona project,
amely bebizonyította, hogy az elméletileg megfejthetetlen végtelen átkulcsolás
is megfejthető nem megfelelő felhasználás esetén. A szovjetek által a II. világháború
elejétől a magas titkossági fokú üzenetek rejtjelzésére használt rejtjelzés a
végtelen átkulcsolás volt.
A
végtelen átkulcsolás a nyílt szöveget betűnként (vagy betűcsoportonként) kódolja
át. A kódoláshoz kulcsként egy fizikai véletlen sorozatot használnak, amelyet
a szövegtől teljesen függetlenül, előre generálnak, az egymás utáni kulcsbetűket
is egymástól függetlenül választják meg, mégpedig úgy, hogy minden kiválasztásra
kerülő kulcsbetű egyenlő valószínűséggel lehet bármelyik betű. A kulcssorozatot
a feladó és a vevő egymás között abszolút biztos csatornán előre kicseréli. A
rejtjelzés az egymás utáni nyílt- és kulcsbetű összeadásával történik. A végtelen
átkulcsolás elsősorban azért megfejthetetlen elméletileg, mert alkalmazása során
minden kulcsot csak egyszer használnak fel, majd megsemmisítik. Ez a felhasználók
számára kellemetlen: rendkívül nagy mennyiségű véletlen jelet kell generálni,
azokat egy abszolút megbízható csatornán kell eljuttatni a partnerhez, ott abszolút
biztonságosan kell tárolni. Nos, ezek a tulajdonságok azok, ami miatt a végtelen
átkulcsolás tömeges méretekben nem használható.
Az
ENIGMA volt a II. világháborúban a német hadsereg által általánosan használt rejtjelző
berendezés, amely már az 1920-as években szabadalmaztatást nyert.
Az
ENIGMA kedvező fogadtatásáról tanúskodik az osztrák rejtjelfejtő szolgálat vezetőjének,
Figl ezredesnek 1926-ban megjelent nyilatkozata, amelyben az ENIGMÁ-ról, mint
abszolút biztos, megfejthetetlen berendezésről ír. Figl véleményét később 1942-ben
Safford az amerikai tengerészet rejtjelfejtő szolgálatának vezetője is osztotta.
Ez annál is pikánsabb, mert 1942-ben az angolok már folyamatosan fejtették
az ENIGMÁ-t. Erről a rendkívül izgalmas korszakról szól az alábbi két könyv is:
The HUT SIX Story az első könyv amely a II. világháború titkosszolgálati dokumentumainak 50 éves titkosítása után, a rejtjelfejtés működéséről megjelent!
Az
ENIGMA megfejtését három lengyel matematikus nevéhez köthetjük. Ők a lengyel rejtjelszolgálat
keretében a harmincas években kezdtek el az ENIGMA megfejtésével foglalkozni.
Ezen a téren hamarosan lényeges eredményeket értek el, de a német megszállás elől
Franciaországba menekültek, majd Franciaország megszállása előtt Angliába. Az
angol rejtjelfejtő szolgálat a megfejtés segítésére megszervezte az addigi idők
legnagyobb legjobban szervezett és legmélyebben rejtett projektjét ULTRA néven.
Méretére jellemző, hogy a háború végén 10.000 ember dolgozott az ULTRÁ-ban. Az
ULTRA project szellemi vezetője az előzőkben már megidézett Alan Turing volt.
Az ULTRA projektet 1974-ig a legnagyobb titokban tartották. Egyes vélemények szerint
az ULTRA sikeressége döntötte el a háború kimenetelét. Titkos számítógép-történet
című kötetemben részletesen bemutatom: az angolok eme szigorú titoktartásának
köszönhető, hogy ma nem Turing-, hanem Neumann-elvű számítógépek terjedtek el
a világban!
Az ULTRA-val kapcsolatban szerzett tapasztalatokat érdemes
megfogalmazunk, mert az ULTRÁ-ból levonható következtetések általánosan is hasznosíthatók.
Egy rejtjel-rendszer megfejtésének nem feltétele az összes lehetséges kulcs kipróbálása.
Speciális jellemzők, úgynevezett karakterisztikák felderítése, kiemelése és gépi
feldolgozása már eredményre vezethet. A gépi segédeszköz az ULTRA esetében a lengyelek
által kidolgozott, úgynevezett „bomba” elektromechanikus összehasonlító szerkezet
volt, majd a Colossus, a világ első digitális számítógépe. A Colossus tehát megelőzte
az USA-ban épített első elektronikus számítógépeket.
Az
eredményesség legfontosabb záloga a titoktartás. Az ULTRA esetében a titkosság
olyan nagy volt, hogy a szövetséges USA tengerészetének vezető rejtjelfejtője
Safford 1942-ben, amikor az ENIGMA megfejtése már az angoloknál sikerre jutott,
olyan jelentést írt, amelyben az ENIGMÁ-t megfejthetetlennek ítéli. Ez mutatja,
hogy az ULTRA titkossága olyan mély volt, hogy még az USA szövetségesek sem ismerték
az elért eredményeket.
Amikor
egy rejtjel-rendszer biztonságát megítéljük és azt állítjuk, hogy annak a megfejtéséhez
bizonyos körülmények között rendelkezésre álló gépi kapacitás mellett bizonyos
időre van szükség, akkor azt is hozzá kell tenni, hogy az első megfejtés és a
folyamatos szolgáltatás két különböző dolog. Az ULTRA esetében a kódfeltörés évekig
tartott, míg a szolgáltatás olyan gyors volt, hogy a német hadvezetés az ENIGMA
üzeneteket lényegében azonos idő alatt kapta meg, mint a brit kormány a megfejtett
üzeneteket.
A
rejtjelfejtés céljára megszerzett információt úgy kell felhasználni, hogy az sem
a forrásra, sem a felhasználóra ne legyen hátrányos. Egy kegyetlennek tűnő esetet
érdemes felidéznünk, hogy az angol hadigépezet mennyire fontosnak tartotta a titkosság
mindenáron való megőrzését. Az ULTRA tudomására jutott, hogy a németek bombázni
fogják Coventry-t.
Ezt
jelentették Churchill miniszterelnöknek. Churchill úgy döntött, hogy a lakosság
kitelepítése elárulná az ULTRÁ-t, mint hírforrást, ezért nem járult hozzá a kitelepítéshez.
Churchill döntése számos áldozatot követelt, de még közvetve sem fedte fel az
ULTRÁ-t és ez az embertelennek tűnő intézkedés döntően járult hozzá a szövetségesek
győzelméhez…
Az interjú végén kérlek, válassz magadnak egy olyan mottót,
egyfajta rövid ars poeticát, amely a lehető leghitelesebben sűríti össze a fentebb
elmondottakat.
A
21. század úgy köszönt ránk, amint éppen a globalizálódó egyértékű „virtuális
agárverseny” társadalmi modell uralja a jobb sorsra érdemes, információ alapú
társadalmakat. A digitális technika beláthatatlan lehetőségeit kihasználva, óriási
fekete dobozokba termeljük a milliárdnyi információt, aminek nem csupán a biztonságos
tárolását és továbbítását, de a valódiságát sem tudjuk biztosítani, így egyre
jobban eluralkodik a „lila tehén effektus”. Emberi mértékkel és érzékkel egyre
ellenőrizhetetlenebb virtuális világba születnek az újabb generációk.
Egy pillanatnyi csend kéne!
Meg kéne állni egy percre és elgondolkodni!
Hátha
nem késő még, hogy a 21. századot utódaink egykor INFOSANCE korként emlegessék...
A könyvillusztrációk T. Dénes Tamás hazánkban egyedülálló
kriptográfiai könyvtárából származnak...
Budapest, 2009. december 17.